第5章 - A kék elitek

  Natsuki Ayamu a hang irányába fordult, és összeszűkített szemmel próbálta felismerni a magas fiatalembert. Pár pillanat múlva vigyorogva sóhajtott fel: – Ó, Kise-kun! Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte csillogó szemekkel, miközben Hijoriékat kereste a szemével.

  – Yo! – tisztelgett nagy mosollyal az arcán Kise-kun. – Csak a senpai-ékkal jöttem el körülnézni. Kicsit letörtek a vesztés miatt, próbálom őket feldob... – Mielőtt befejezte volna a mondatát, egy jól irányzott rúgás talált bele az oldalába, ami miatt nekiesett a labdát tartó kosaraknak.

  – Egyáltalán nem vagyunk szomorúak! – emelte fel a hangját a sötét hajú, rúgó fiatalember. Kék melegítőt viselt, olyat, amit Kise-kun is büszkén hordott. A fiú mögött még megjelent három magas srác, kik szintúgy kékben voltak. Hijori-nak nem tartott sokági felismerni őket. Aki a Kisének nevezett fiút megrúgta, Yukio Kasamatsu volt, a Kaijo Magániskola kosárlabda csapatának a kapitánya, aki eldöntötte, hogy jövőre megnyerik az Iskolák Közöttit.
  – Yukio Kasamatsu? – kérdezte halkan Hijori a megszólított felé fordulva.
  – Oh, nézd, Kasamatsu! Van egy rajongód. – tette kezét Kasamatsu vállára a jelenlévők és a kosárlabdacsapat második legmagasabb sráca, Moriyama Yoshitaka. Kék felsőjén megjelent a mezszáma fekete hímzéssel. Az ötös szám azt jelentette, hogy ő következik a kapitány után a rangsorban. A csapat felépítése elég erős volt ahhoz, hogy Kise Ryotát, a Csodák Generációja egyik tagját befogadja, ezáltal erősebbé tegye azt.
  – Hát, de... én nem vagyok a rajongója. – Erre a kijelentésre Kasamatsu nevetni kezdett, Hijori is csatlakozott hozzá. Moriyama a sötétbarna hajába túrva lépett el Hijori elé, hogy jobban szemügyre vehesse. A lány hátrahőkölt és elkapva tekintetét a húgát kereste.
 Kise nemrégiben támaszkodott neki a labdatartónak, de máris nekiállt egy neki tetsző labdát keresni. A sok labda közt egyértelműen a kosárlabdákat kereste, de mivel nem talált olyat, milyet szeretett volna, kénytelen volt a konkrét kosárlabda tartókhoz sétálni. A narancssárga labdák közt keresgélve végre megtalálta a kezébe illő, kültéri kosárlabdát.
  – Ezt én láttam meg előbb. – szólalt meg visszafogott hangon Kaori. A fiú, akinek eddig fel sem tűnt a lány, ijedtében hátralépett, de a gyors mozdulat következtében elesett és a földön végezte. Kaori leguggolva kivette Kise kezéből a saját magának választott labdát. – Kösz!
  A kisebb csoportulás Kaori és Kise-kun irányába fordult. Egy-kettőjüknek tátva maradt a szája, hiszen nem értették, hogy Kise miként került a földre. Ám velük ellentétben Hijori nem csodálkozott, inkább mérges volt a húgára. Kaorinak fel sem tűnt ez a felfordulás, amit okozott, azt sem értette tulajdonképpen, hogy miért, és kik nevetnek a szőke hajú fiún, aki előtte ül földön.
  – Ti is látjátok, ugye? – emelte mutatóujját Kaorira, és kapkodni kezdte a tekintetét. – Vagy ő most egy szellem, és kísért?
  – Kit kéne látnunk? – tette fel a többiekben is megfogalmazódott kérdést Kasamatsu. Közelebb ment Kiséhez, leguggolt mellé. Kise kinyújtotta a kezét és megfogta a lány markában szorongatott labdát. Yukio Kasamatsunak ekkor vált láthatóvá a fiatalabbik Daichi lány. Ám mielőtt feleszmélt volna, a lány kiütötte Kise kezéből a kosárlabdát, felugrott a földről és nővérének passzolta azt. Hijori kezébe gondatlanul érkezett, majd a hóna alá csapta.
  – Ti mind a Kajio Középiskolába jártok? – kérdezte Kaori izgatottan ugrálva Natsuki mellett. Kasamatsu kiegyenesedett, majd kezét nyújtva felsegítette a szőke elsőévest.
  – Ja. Moriyama Yoshitaka vagyok. Kész nyeremény a kosárlabdacsapatnak... – fogta két tenyere közé a fiú Kaori arcát, és vizsgálni kezdte. – Örülök a találkozásnak. Ő Yukio Kasamatsu, a csapatunk kapitánya, irányítója. – Tette kezét Kasamatsu vállára nagy vigyorral a képén.
  – Jobb lesz, ha innen átveszem. Örvendek. Ők a csapatom, Koji Kobori, Mitsuhiro Hayakawa, Sinya Nakamura, Moriyama Yoshitaka, valamint Kise Ryota, de őt már ismerheted. – Kasamatsu rögvest a két lány előtt termett, majd kezet fogott velük és sorban bemutatta a tagokat.
  – Én nem ismerem. – emelte fel félénken a kezét Kaori, mire a többiek megjátszott haraggal néztek rá.
  – Ó, pedig ismerhetnéd, az osztálytársam. – nevetett fel Natsuki Ayamu, aki eddig csendben figyelt a nála jóval magasabb Kise mellett. – Biztos vagyok benne, hogy említettem.
  – Ha így is van, nem igazán emlékszem rá. Talán gyorsan elhadartad, miközben erre jöttünk. Amúgy meg... – fordult Kaori felé a nővére – Neked is simán megfelelt volna a Kaijo, nem értem miért lelkesedsz annyira a Seirin-ért. Ha az a Hyuuga Junpei-kun nem beszéli tele a... – Hijori telefonjának a csengőhangja élesen szakította félbe a beszélgetést. Amint kikapta a farzsebéből, és rápillantott a kijelzőre, egy intéssel tudatta a többiekkel, hogy ez egy fontos hívás és elvonult a próbafülkékhez telefonálni. Kaori egyedül maradt hat idegen ember társaságában. Ezt így kijelentve egyből az jut eszünkbe, hogy Hijori milyen felelőtlen nagy testvér. De ha egy kicsit is megismerjük, rájövünk, hogy nála jobb testvért nem is kívánhatnánk. Kaori gondolatai ide-oda cikáztak, bár nem mintha frusztráltan érezte volna magát idegen környezetben.
 – Hű, ti ismeritek a Seirin kapitányát? – kérdezte izgatottan a szürkésbarna hajú Sinya Nakamura, mire a többi Kaijo-s srác is érdeklődve pillantott Kaorira.
 – Óó, honnan ismeritek? Csak nem a testvéred barátja? Csak neem? – hajolt hozzá közelebb Kise, miközben ördögi mosoly terült szét az arcán.
 – Hé, elég már srácok! – lépett Kaori és a kosárcsapat közé Natsuki védelmezően – Megijesztitek szegényt, másszatok már ki a képéből.
Kaori nevetve kibújt Natsuki kitárt karja alól és a fiúk felé fordult. – Ugyan már, nem ijedek meg én semmitől. Főleg nem egy csapat kosarazó majomtól... – Fiúk tettetett felháborodással bekerítették, majd miután a lány szemében félelem és megbánás látszódott nevetésben törtek ki.
  – Azért nem kéne ilyen nyíltan beszélned az érzéseidről, labdát rugdosó manókám! – jelent meg Hijori a mutató ujját rázva. A leszidott húg lesütötte a szemét, és fütyülni kezdett. Mintha nem is ő mondta volna az előbbit. Hirtelen ötlettől vezérelve kidobott pár labdát a tartókból, ezáltal a figyelem elterelődött róla, és megléphetett. Volna. Mivel a többieket lekötötte a labdák visszapakolása, Kise-kun mégis kivételt alkotott, és a kíváncsisága legyőzte az együttműködését. Mielőtt Kaori elslisszolt volna a bagázs mellett, Kise a karjánál fogva tartotta vissza.
  – Eressz már! – rángatta karját Kaori, ám Kise nem engedett. Moriyama pont az utolsó labdát tette vissza a tartóba, a többiek már végeztek. Mitsuhiro nevetve konstrálta Kise akaratosságát, Hijori pedig mérgesen bámult a húgára, és az új barátjára.
  – Hát ez nem jött össze, Kaori. – veregette hátba Natsuki a lányt, és a karját, amit Kise szorongatott a nyakába akasztotta.
  – Pedig már olyan közel voltam... – somolygott Kaori és nővérét kereste a szemével. Aki persze szintén őt figyelte, mivel egy kicsit haragudott rá, de emellett aggódott is érte.
  – Na, itt az ideje, hogy menjünk. – vakargatta meg a fejét Kasamatsu – Örültünk a találkozásnak! – indult meg a kijárat felé, nyomában a csapattársaival. Vagyis majdnem az összes taggal, ugyanis Kise még mindig a lányok előtt állt és Kaorit bámulta.
  – Te olyan vagy, mint Kurokocchi... – merült el a gondolataiban, majd elmosolyodott és egy békejel kíséretében a bajtársai után sietett, de azért még visszaintegetett nekik: – Yoo lányok!
Kaori döbbenten bámult utánuk, Hijori pedig próbálta leplezni meglepődöttségét, míg Natsukit egy cseppet sem döbbentette meg, ezért vigyorogva figyelte a lányok reakcióját.
  – Anyám, nem is említetted Natsuki, hogy ekkora spanjaid vannak. – nevetett fel Kaori, miközben Hijori is megveregette a vállát: – Résztvétem.
Egymásra néztek, majd ismét egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Kaori a könnyeit törölgetve csapta a hóna alá a kiszemelt kosárlabdáját, majd karon ragadta nővérét és a pénztár felé indultak.
  – Áá, Hijori, szeretnék még egy pár új tornacipőt is! – állt meg hirtelen Kaori. Ám Hijori a vállát veregetve ezt válaszolta neki: – Olyan kis méretben nincs, mint amire szükséged lenne.

Kiérve a bazinagy SportCentrum épületéből gyalog vágtak neki a hazafelé vezető útnak. Kaori, nővére és annak újdonsült legjobb barátnője, Natsuki előtt ugrált, megfigyelve minden szembejövő járókelőt.
  – Kaori, ne ugrándozz már annyit. – szólt rá halkan, de figyelmeztetően a nővére – Még a végén fellöksz valakit.
Épphogy kimondta, Kaori belefutott egy sétálgató családba. Bár nem csak ő volt figyelmetlen, a család legfiatalabb tagja, egy kislány is ugyanúgy szeleburdin viselkedett. Kezében jókora tölcsér fagylalt volt, de a karambolt sajnos nem úszta meg egyben. Hijori mire ráeszmélt, hogy mi történt, azonnal sietett a kislány és a húga segítségére.
  – Szörnyen sajnáljuk, veszünk egy újat! – törölte le a zsebéből kivett rongyzsebkendővel a kislány arcáról a fagyi maradványokat, majd átnyújtotta a kendőt Kaorinak. Az anyuka ellenkezett, hogy ugyan semmiség az egész, de a lányok nem hagyták magukat meggyőzni. Végül a család újra útra kelt, a kislány kezében óriási tölcséres fagyi virított.
  – Ti aztán nem semmik vagyok! – mondta ki Natsuki, mielőtt bele harapott a nemrég vett jégkrémébe. A történések után úgy gondolta, hogy meghívja a Daichi lányokat egy jégkrémre. A lányok erre a kijelentésre nem mondtak semmit, inkább csendben hallgatták Natsuki meséjét, valamint a Kiséről való áradozását.
Natsukinak mennie kellett dolgozni a kajáldába. A lányok kettesben folytatták tovább az utat, s mire befordultak az utcájukba kissé lement a nap. A panel előtt elég feltűnő teherautó parkolt le.
  – Yass, minden úgy alakul, ahogy terveztem! – csapta össze tenyereit és dörzsölgetni kezdte azokat Hijori, majd a teherautó mellé sietett. Kaori nem értette, mire ez a sietség, de bele sem mert gondolni, mit rendezett meg a nővére. Mire mellé érkezett, a teherautónak az oldaláról leszedték a ponyvát, és mindenki megláthatta, mi is a szállítmány. Az elkeveredett fehér designer kanapé, és a hozzáillő fotelek.
 A munkások felsiettek a leeresztett rámpán, és nekiláttak leemelni, majd felcipelni a lányok lakásába a bútorokat. Eközben Hijori elbeszélgetett a fiatal sofőrrel, mivel igazán érdekelte, hogy miért késett ennyit a megrendelt áru. Mint kiderült késve indult az áru egy defekt miatt, és nem volt pótkerék, ezért a csapatnak egy új teherautóba kellett átpakolniuk. Végül mikor beértek Tokióba egyből egy dugóba keveredtek, amit egy idióta művelt, aki egy biciklis szekeret tekert, valamint húzott eltorlaszolta az utat, és másik utat kellett keresniük.
Miután a nappali úgy nézett ki, ahogy elképzelték, a munkásokat megvendégelték vacsorára.
  – Köszönjük a fáradozásotokat! – mosolygott rájuk végül Hijori, majd útnak engedte a teherautót.
  Kaorinak olyan ötlete támadt, hogy avassák fel a megvett kosárlabdát. A nővérnek tetszett az ötlet, bár kicsit tele ette magát, mégis vidáman felugorva sietett be a szobájába, hogy kihozza a húga edzéstervét, amit pár napja készített neki. Az első pont szerint Kaorinak az alapoktól, tehát a labdavezetéstől kell kezdenie. Ezt megosztva vele, Kaori nekiállt labdát pattogtatni a szobában. Hijori rákiabálva kimutatott az ajtón, és elindultak az épület mögötti kosárlabda pályára. A húg végül újra kezdte a pattogtatást, addig, míg Hijori ki nem kapta a kezéből a labdát.
  – Ezt nem úgy kell! Nem igaz, hogy nem tudsz labdát vezetni! – kiabált rá mérgesen, majd megmutatta neki, hogy mire is gondolt. Kaori próbálta észrevenni, hogy mit csinált rosszul, de nem látott semmi érdekeset. Harmadszorra is rosszul csinálta, végül Hijori ráordított: – A csípőnél magasabbra nem mehet a labda, és annál alacsonyabbra sem. Nem erőből pattintjuk a labdát, hanem szépen kimérten. És a térded kell kövesse a labda menetét.