第6章 - Korai találkozások

Hajnali órákban egyszer csak arra lettek figyelmesek a panelház, valamint az utca lakói, hogy megérkeztek a kukásautók. Hiába volt felfestve az autók oldalára, hogy „Célunk csendben tisztántartani a környéket”, saját maguk jelmondatát cáfolták meg a hangos pakolászással, valamint a kukák zörgetésével. A kettő darab zöld kukásautóból nem ugráltak le- meg fel az emberek, hanem a szeméttároló térből egy nagy mechanikus kar nyúlt ki a kukákért és ürítette a teherautóba. Az első kukásautó sokkal korosabb volt attól, ahogy kinézett, ezért történt meg az, hogy a karral emelt kuka kicsúszott a karból, ennek következményéből a csendes környék visszhangzott a leeső kuka zajától és a gurulásától.

Most kerültek elő a zöld overállban feszítő emberek, akik kiszállva a hátsó szemétszállítóból sietve próbálták felkapkodni a kiszóródó szemetet és visszahozni a menekülő kukát. Két nagyobb testfelépítésű munkás szaladt a kukáért s mire megkaparintották, addigra végzett a másik három a szemét összeszedésével. A régebbi szállító vezetője leengedte az oldalán lévő ablakot és kihajolva odakiáltott a munkatársainak egy-két bocsánatkérő szót, míg munkatársai legyintve visszaültek a helyükre. Tulajdonképpen nekik ez volt a feladatuk, hiszen egy koros munkagép bármikor hibázhat, így valakiknek korrigálnia kell az elkövetett bűnöket.

Az alacsony kékhajú lány a történéseket végig követve kelt ki az ágyából. Nem tudott aludni, egyáltalán nem a munkásautók zajaira kelt fel, annál inkább a gondolattól, hogy nemsokára iskolába kell mennie. Nem számított neki a tavaszi szünet jelentősége, mert tudta, hogy az az idő hamar el fog telni. Vajon mennyire sikerül majd beilleszkednie? Milyenek lesznek az osztálytársai? Ezeknek a kérdések válaszain töprengve lépett a sarokba – az ablakához – és kinyitotta azt. Nagyot lélegzett a friss levegőből, kicsit megnyugodott a szíve, ahogy a nyugodt utcát figyelte. A szemétszállítók már elkanyarodtak egy távolabbi utcába, így a hangzavart madárcsiripelés váltotta fel.

Kaori perceket gondolkodva azon, hogy mihez kezdjen magával ilyen korán, arra jutott, hogy felkelti nővérét és elrángatja egy hajnali kocogásra. Kiérve a szobájából, a fürdőbe vette az irányt, majd miután megmosakodott, bement a konyhába, hogy benézzen a hűtőbe. Bent a hűtőben azonban Kaori számára nem voltak olyan hozzávalók, amik megfeletek volna neki bármilyen étel elkészítéséhez. Lehet, hogy csak azért, mert túl korai neki még az időzítés. Először arra gondolt, hogy reggelit készít, majd utána hívja el nővérét futni, de eszébe jutott, hogy teli gyomorral nem a legjobb kocogni. Így hát felhagyott a kajakészítés gondolataival és nagyokat lépkedve indult meg, majd hevesen kitárta Hijori szobájának az ajtaját.

– Jó reggelt, Onee-chan! – váltott nyávogó hangnemre, melyből Hijori egyből rájött, hogy húga akar tőle valamit. Szája elé emelte kezét, így kitakarta a képből a reggeli nagy ásítását. Szeme bekönnyezett, csipás volt, melyet ökölbeszorított a kezével dörzsölt ki, ahogy az álmosságot is.

– Szia Kaori, mi járatban ilyen korán? – mosolyodott el mindentudóan a nővér. Ki kelve az ágyból az ablaka elé lépett, melyet kitárt, mielőtt húgához fordult volna, hogy összeborzolja haját. Mikor Kaori jóval kisebb volt, mint most – legalábbis korban – minden reggel így keltette fel, hiszen anyukájuktól vette át a gesztus, mert ő bizony így keltette fel Hijorit. Azonban mikor három éve Chelsea Payne-t, mármint a Daichi lányok anyukáját megölték, ez a reggeli ébresztés abbamaradt. Az anyuka hirtelen eltávozása után sok minden felfordult a család életében. Megváltoztak a szokások, a két lány kedvetlen volt, az apukáról nem is beszélve. Kurone Daichi – az apuka – sokáig kimaradt éjszaka, csakis az alkohol mellett talált nyugalmat. Volt, hogy teljes napokat tartózkodott távol az otthonától, ezek miatt is fordult elő, hogy Kaori kimaradt az iskolából, Hijori pedig dolgozni kezdett, hogy eltartsa a családot. De ahogy az idősebbik Daichi testvérhez illik, nem tudott nyugton maradni és nyomozásba kezdett azok az esetek után, amik megtörténtek velük (azaz, hogy látta párszor, hogy Kurone megüti Chelsea-t késő éjszaka, meg ilyenek), valamint az után, hogy mi történt az édesanyjukkal. Az általa felkeresett nyomozóúr ingyen (és bérmentesen) felvette az ügyet, végül a talált nyomok segítségével – mármint, hogy nincs méreg a holttest szervezetében, nem késelték meg, nincs nyom a dulakodásra – arra következtetett, hogy a tettes egy olyan személy lehet, aki közel állhat a családhoz.

– Szeretném, ha eljönnél velem futni! – ugrándozott boldogan a kisebbik Daichi, ezzel visszarántva a jelenbe Hijorit. Végig nézve az ugrándozón, rájött, hogy komolyan gondolja, hiszen már futásra készen van felöltözve, hosszú, fekete cicanadrág és melegítőfelső van rajta, az alatt pedig egy póló, a haját két copfba fogta fülei fölött.

– Hát miért is ne? – sóhajtott mélyet, majd háttal kitolva a szobájából húgát, nekiállt összekeresni a futásra alkalmas ruháit. Egy fekete feszülős térdnadrágot választott, meg egy sötétlila trikót, valamint egy szintén fekete felsőt. Amint ezeket a textildarabokat magához szorította, elindult a fürdőbe hogy felöltözzön és, hogy megmosakodjon. Ezek végeztével a hajkeféhez nyúlt, hogy lófarokba foghassa, egyenes (néhol hullámos) hajkoronáját.

Eközben Kaori összepakolta egy hátizsákba a szükséges holmikat; térkép, pénztárca, palackozott víz, reggeliző szelet, valamint azok a papírok, amelyekkel igazolni tudják magukat, hátha megállítja őket egy rendőr. Felkapta a hátára a táskát, s leült cipőt húzni, mikor meghallotta, hogy testvére végzett a készülődéssel.

– Kész vagy, minden meg van? – kérdezte, miközben magára kapta sportcipőjét. Húga egy apró bólintással válaszolt, majd a kizárt bejárati ajtón kilépett a folyosóra. Hijori követte példáját, bár ő maga után bezárta az ajtót és a kulcsot húga hátán lévő hátitáskába helyezte, majd behúzta a zipzárt. A két testvér a rutinos mozdulatok után lefelé indult a lépcsőházban.

– Mi lenne, ha arra mennénk, amerre a Seirin van? – törte meg a csendet Kaori, mikor tanácstalanul álltak a parkolóban.

– Tudod, hogy merre van? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Hijori, miközben húga arcát vizsgálta. Igaz, hogy egyszer a szomszéd srác, Hyuga kísérte haza, de csak azért, mert eltévedt, de ez nem azt jelenti, hogy tudja is, hogy merre kell menni, ha ugyanúgy el szeretne tévedni. Bár Kaori Daichi bárhol képes eltévedni, abból kiindulva, hogy senki sem veszi észre.

– Az hiszem igen. – válaszolta a kékhajú Kaori, balra indult és futni kezdett. Nem vett fel gyors tempót, inkább olyan közepeset, hogy minél tovább tudja tartani. Igazándiból első alkalommal csak 20 km-t szeretne futni, de abban sem biztos, hogy képes rá. Nagyon rég volt már fociedzésen, hiszen csak a mérkőzésekre ment el, ezért történt az egyiken, hogy melegítés nélkül kiment a bokája és majdnem tönkre ment a térde. Hijori ezek után még inkább ellenezte a futballt, de Kaori mint lázadó tinédzser csak azért is folytatta. Egészen addig, míg saját magához híven meg nem unta azt. A család többi tagja igen örültek, mikor megosztotta velük, hogy otthagyta a csapatát, főleg Kurone Daichi, aki életét a kosárlabdának szentelte, az alkohol mellet.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kiáltott húga után Hijori, miközben a térdére támaszkodott és nagyokat lélegezve próbálta kiadni a felgyülemlett adrenalint.

– Asszem’, vagy ott kellett volna bemennünk? – fordult hátra Kaori és a pár perccel ezelőtt elhagyott kereszteződésre mutatott. – Á, nem-nem. Itt kell jobbra kanyarodnunk. – Így hát jobbra fordult nővérét be sem várva, és újra kocogni kezdett. Hijori nagyokat lépve besasszézott mellé, így egymás mellett folytatták útjukat. Úgy négy évvel ezelőtt, mikor Kaori még focizott, s nővére is keményen, csapatban űzte a kosárlabdát, reggelente eljártak futni, úgy néztek ki, mint a mai reggelen, csak fiatalabbak és kevésbé gondterheltek voltak. Visszaemlékezve a sportos időszak semmi rosszat nem rántott magával, sokkal inkább akkor történtek meg a balszerencsék, miután mindketten abbahagyták. Hijorit még mindig üldözte a bűntudata, amiért oszlatta a csapatát. Angliában ritkán volt jó idő, így csak fedett pályákon tudtak edzeni, az idősebbik Daichi gyakrabban akarta a csapatot a szabadban megmérettetni, csak sajnos nem mindig volt rá lehetőség, ahogyan arra sem, hogy edzőtábort fizessen ki. Akkoriban mégis jobbnak tartotta, ha azt mondja „csak a csúcson hagyjuk abba”, nem azt, hogy „apám elissza a család pénzét, így nem tudom fenntartani a klubot”.

Körülbelül másfél óra kitartó futás után (26 km) mindkét lányról folyt a víz, azaz az izzadság és hevesen kapkodták a levegőt. Kaori térde sajgott, már 2 km-rel ezelőtt lassított a tempón, Hijori azonban még bírta, egészen addig, míg elő nem jött a nagyon, de nagyon ritkán előjövő asztmája. Végül percek elteltével a kisebbik testvér megállt a remegő lábaival és szintén remegő kezeivel előkotorászta táskájából a palackot, lecsavarta a kupakot és jó nagyot húzott belőle.

– Hé, jól vagy? – pillantott hátra a válla felett Hijori. Meglátva húga remegő testét visszasétált hozzá és vállára téve kezét segített neki leülni a mellettük lévő vöröstéglából kirakott kerítés párkányára.

– Mondjuk. Csak kicsit fájnak a térdeim. – Kaori remegő kezeit sajgó térdeire szorította, majd kis masszírozás után nővérére pillantott.

– Nézd, ott a Seirin! – állt fel hirtelen. Hijori arra pillantott, amerre a kékhajú mutatott, majd mosolyogva kikapta kezéből a vizet és nagyokat kortyolt belőle, majd rácsavarva a kupakot visszaejtette a táska mélyébe. Vagyis ezt tette volna, ha Kaori nem áll neki ugrándozni, így az egész jelenet viccesen nézett ki, hiszen Hijori arckifejezésin jókat lehetett derülni, miközben a táska zipzárjával vívott hosszú órákba merülő csatát.

– Mi lenne, ha legközelebb, mikor megérkezünk a célba, akkor nem állnál neki ugrálni? – szólt mérgesen Hijori, miközben húgát követte az iskola udvarára. Az udvar meglehetősen nagy volt, sok zöld résszel, amiken az iskolások játszhattak, valamint a kihelyezett padokon az órák közötti szünetekben az idejüket nyugalomban eltölthették. Az iskola emlékezetesen olyannyira óriási volt, mint a lányok régi iskolája. Az idősebbik Daichinak mégis csak a kisebbik építmény, azaz a tesióráknak szolgáló csarnok tűnt fel és az azzal szemben lévő nagy futó pálya, valamint két kisebb kosárlabda pálya és egy futballpálya. Kaorinak már ismert volt a terep, egészen beleélte magát a szerepbe, hogy ő most elmutogatja nővérének, mi, hol van, attól függetlenül, hogy csak futólag volt jelen itt, pedig már közel két hét eltelt. A térköves úton haladva meg sem álltak a sportcsarnokig.

Az épületből kiáltások, cipőnyikorgások és egyéb tornára jellegzetes hangok szűrődtek ki, amik a lányokat kíváncsiság töltötte el. Egyre közelebb értek az ajtóhoz, annál jobban vágytak arra, hogy bent legyenek és lássák, ahogy a testek mozgásba lendülnek és valami elképesztőre képesek némi izom segítségével.

Kaori lenyomta a kilincset és az ajtó kitárult előttük. Az orrukat megcsapta a jellegzetes tornaterem szag; izzadtság, vér, hányás, könny és egyéb verejték. A terem közepén egy magas, vörös hajú fiatalember volt, aki egy kosárlabdát várt, mert valószínűleg épp zsákolni készült. A vörös hajú egy lenyűgöző passzt kapott a semmiből, majd a labda lendületét kihasználva, a pontos fogadás után a palánkra támadt és bedobta a kosárlabdát a hálóba. Másodpercekig még lógott a palánkon, ami messziről úgy tűnhetett, hogyha leérkezik a földre, akkor az a kezében marad. A kisebbik Daichi lánynak egyből feltűnt a kék hajú fiú, aki a tökéletes passzt adta, míg Hijori meglepődve kapkodta a fejét, hogy mégis kitől érkezett a passz. Kaori elismerően tapsikolni és ugrándozni kezdett, majd a fiú felé mutatott: – Ezt nevezem én erőteljes passznak! – jelentette ki, mire nővére még jobban összezavarodott.

– Hát te meg mégis miről beszélsz? – húzta össze a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse a pályát. – Én csak azt a vörös hajú srácot látom a pálya... – kezdte el ecsetelni Hijori, hogy mit lát és mit nem, ám ekkor feltűnt a látókörében az alacsony, kék hajú srác – akiről minden bizonnyal Kaori beszélt –, aki most éppenséggel feléjük tart. Lassan lépkedett, két méterrel tőlük lecövekelt és csendesen így szólt: – Te vagy az a lány múltkorról.

Eközben a magas, zsákoló fiú az elguruló labdáért ment, majd mikor észrevette, hogy edzőtársa nincs a helyén, hangosan felszólalt: – Hé Kuroko, már megint szünetet tartasz? – Nem kapott válasz után a labdát a hónalja alá fogta és közelebb sétált a kisebb csoportosuláshoz.

Ahogy közeledett a piros hajú, Kaori úgy slisszolt be nővére háta mögé és onnan kikukucskálva figyelte az érkező idegen játékost. Hijori megszeppenve figyelte a történéseket, még mindig hatása alatt volt a tökéletes asszisztnak és a nagyszerű zsákolásnak.

– Jó zsákolás volt! – szólalt meg Hijori hirtelen. – De én másképp csináltam volna.

– Hogyan? – döntötte félre a magas srác a fejét kérdezéskor.

– Ha kicsit magasabbra húznád a térded ugrás közben, akkor energikusabb lehetne a zsákolás, így nagyobbat mutatna.

– Meg is mutatod? – Az ismeretlen sötétvörös hajú felhúzott szemöldökkel, kíváncsi tekintettel passzolta át a labdát az idősebbik Daichinak, aki hátra lépett, hogy gond nélkül fogadhassa a labdát. Kaorira majdhogynem rálépett, de időben reagálva elugrott a lábak elől, a kék hajú fiú irányába. Hijori fejét rázva visszadobta a labdát, és így szólt: – Már nem játszom.

– Hát, de azért csak meg tudod csinálni. – pattintotta a labdát ismét Hijorinak az idegen. Ő mély lélegzetet vett, majd azt kifújva visszadobta azt: – Mondom, hogy nem!

A két kék hajú úgy követték a szemükkel a labda járását, mint két jó kis kutya. Kaori együtt érzett a nővérével, hiszen nem a legjobb bemelegítés nélkül úgy belekezdeni valamibe, hogy előtte vagy három évvel ezelőtt csinálta utoljára. Bár ha neki gurítanának egy futball-labdát, minden bizonnyal örömmel rúgná azt kapura.

– Miért nem? – hallatszott meg egy alig hallható kérdés, ami Kaori mellől érkezett. Hijorit meglepve érte a kérdés, ezért kissé ingerülten válaszolt: – Nem tartozik rád. – Kaori mellett lévő kék hajú idegenre nézett fagyos tekintettel.

– Onee-chan, ne legyél ilyen goromba. – Lépett Hijorihoz a kisebbik testvér és a kezét nővérének az arcára tette, gyömöszölni kezdte azt, majd gügyögve hozzátette: – A jövőbeli barátaidról van szó!

 – Nincs szükségem barátokra. – tolta el magától Kaorit, hogy jobban szemügyre vehesse a két idegent, csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire nincs szüksége rájuk. Nem kellenek neki barátok. Eddig is megvolt egyedül, s ezután is meg lesz. Az emberek úgyis csak elítélni tudják a másikat. Képtelenek az együttérzésre. Ha mégis együttérzésről beszélnek, azt csak szánalomból, vagy sajnálatból teszik, Hijori Daichi felszínes kapcsolatokra nem kíváncsi.

– Ezt is csak úgy mondod, saját magadat cáfolod meg. – szólt vissza halkan Kaori, majd fejét rázva ott hagyta nővérét.

– Jó reggelt, jó reggelt! – hallatszott egy vidám női hang.

– Jaj, ne... itt van Riko! – rezzent össze a nagyobb darab (magas) vöröshajú.

– Mi az, Bakagami, ennyire félsz tőlem? – ugrált le a lépcsőn egy rövid, barna hajú lány a Seirin egyenruhájában.

– Nem, nem én félek. – húzta ki magát a vörös hajú, majd vigyorogva edzőpartnere felé mutatott. – Kuroko fél, nem én.

– Ha tényleg nem félnél, akkor nem mondanád ennyiszer, hogy nem félsz. – csapódott ki az öltöző ajtaja és Hyuga lépett ki az ajtón, nyomában egy magas, világos barna hajú fiúval.

– ’Reggelt! – köszönt a Kurokonak nevezett kék hajú a beérkező embereknek.

Szépen csillogott a padló a vörös hajú fiatal verejtékétől. Hyuga és a mellette lévő lány, meg a magas férfi lépdelt rajta. Nem sok időbe telt, mire a két Daichi lánynak ismeretlen magas személy, körbe fordulva a teremben észrevette Hijorit és szóvá is tette azt.

– Kishölgy, maga meg mit keres itt? – indult meg feléje. Erre a megszólalásra az irányába kapták a fejüket, még a két újonc is.

– Már megint ti vagytok azok? – lépett el a rövid barna hajú fiatalember mellett Hyuga Junpei, miután felismerte a lányokat. – Netán követtek engem? – nyomta feljebb az orrán mutatóujjával a szemüvegét.  

– Tssh! – fonta keresztbe a karját mellkasa előtt Kaori, miközben visszaugrándozott az ajtóból. – Dehogyis, csak futottunk.

– Hát akkor érthető, hogy miért vagytok ilyen csapzottak. – fonta szintén melle elé a karjait a vörös hajú. – De amúgy, ti kik is vagytok?

– Mi az, hogy mi kik vagyunk? Te ki vagy? – vette fel a játékos hangnemet Hijori, erre a vörös hajú csak fújtatott egyet (szintén játékosan).

– Mielőtt még szétszednétek egymást… Ő itt a edzőnk, Aida Riko…

– Sziasztok, én Kiyoshi Teppei vagyok. – vágott bele Hyuga mondandójába a barna hajú fiatalember kacsintva, béke-jelet mutatva. Kiyoshi a vörös hajúhoz lépett és átkarolta a vállát, majd beszélni kezdett: - Ez a srác pedig…

– Magam is be tudok mutatkozni! – rázta le válláról a kezét a vörös hajú. – Kagami Taiga.

– Örvendek, Kuroko Tetsuya vagyok! – szólalt meg Kagami mögül csendesen Kuroko, miközben kicsit meghajolt.

– Sziasztok, én Kaori vagyok! Ő itt a nővérem, Hijori. Nagyon örülök a találkozásnak, remélem, hogy majd jól ki fogunk jönni egymással, mivelhogy a jövő héttől a Seirinbe fogunk járni, és hogy… – Folytatta volna, csak Hijori kínosan mosolyogva a szájára tapasztotta a tenyerét. 

– Ja, és ők az újdonsült szomszédjaim, Hijori és Kaori Daichi. – tárta szét sóhajtva a karját Hyuga. 

第5章 - A kék elitek

  Natsuki Ayamu a hang irányába fordult, és összeszűkített szemmel próbálta felismerni a magas fiatalembert. Pár pillanat múlva vigyorogva sóhajtott fel: – Ó, Kise-kun! Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte csillogó szemekkel, miközben Hijoriékat kereste a szemével.

  – Yo! – tisztelgett nagy mosollyal az arcán Kise-kun. – Csak a senpai-ékkal jöttem el körülnézni. Kicsit letörtek a vesztés miatt, próbálom őket feldob... – Mielőtt befejezte volna a mondatát, egy jól irányzott rúgás talált bele az oldalába, ami miatt nekiesett a labdát tartó kosaraknak.

  – Egyáltalán nem vagyunk szomorúak! – emelte fel a hangját a sötét hajú, rúgó fiatalember. Kék melegítőt viselt, olyat, amit Kise-kun is büszkén hordott. A fiú mögött még megjelent három magas srác, kik szintúgy kékben voltak. Hijori-nak nem tartott sokági felismerni őket. Aki a Kisének nevezett fiút megrúgta, Yukio Kasamatsu volt, a Kaijo Magániskola kosárlabda csapatának a kapitánya, aki eldöntötte, hogy jövőre megnyerik az Iskolák Közöttit.
  – Yukio Kasamatsu? – kérdezte halkan Hijori a megszólított felé fordulva.
  – Oh, nézd, Kasamatsu! Van egy rajongód. – tette kezét Kasamatsu vállára a jelenlévők és a kosárlabdacsapat második legmagasabb sráca, Moriyama Yoshitaka. Kék felsőjén megjelent a mezszáma fekete hímzéssel. Az ötös szám azt jelentette, hogy ő következik a kapitány után a rangsorban. A csapat felépítése elég erős volt ahhoz, hogy Kise Ryotát, a Csodák Generációja egyik tagját befogadja, ezáltal erősebbé tegye azt.
  – Hát, de... én nem vagyok a rajongója. – Erre a kijelentésre Kasamatsu nevetni kezdett, Hijori is csatlakozott hozzá. Moriyama a sötétbarna hajába túrva lépett el Hijori elé, hogy jobban szemügyre vehesse. A lány hátrahőkölt és elkapva tekintetét a húgát kereste.
 Kise nemrégiben támaszkodott neki a labdatartónak, de máris nekiállt egy neki tetsző labdát keresni. A sok labda közt egyértelműen a kosárlabdákat kereste, de mivel nem talált olyat, milyet szeretett volna, kénytelen volt a konkrét kosárlabda tartókhoz sétálni. A narancssárga labdák közt keresgélve végre megtalálta a kezébe illő, kültéri kosárlabdát.
  – Ezt én láttam meg előbb. – szólalt meg visszafogott hangon Kaori. A fiú, akinek eddig fel sem tűnt a lány, ijedtében hátralépett, de a gyors mozdulat következtében elesett és a földön végezte. Kaori leguggolva kivette Kise kezéből a saját magának választott labdát. – Kösz!
  A kisebb csoportulás Kaori és Kise-kun irányába fordult. Egy-kettőjüknek tátva maradt a szája, hiszen nem értették, hogy Kise miként került a földre. Ám velük ellentétben Hijori nem csodálkozott, inkább mérges volt a húgára. Kaorinak fel sem tűnt ez a felfordulás, amit okozott, azt sem értette tulajdonképpen, hogy miért, és kik nevetnek a szőke hajú fiún, aki előtte ül földön.
  – Ti is látjátok, ugye? – emelte mutatóujját Kaorira, és kapkodni kezdte a tekintetét. – Vagy ő most egy szellem, és kísért?
  – Kit kéne látnunk? – tette fel a többiekben is megfogalmazódott kérdést Kasamatsu. Közelebb ment Kiséhez, leguggolt mellé. Kise kinyújtotta a kezét és megfogta a lány markában szorongatott labdát. Yukio Kasamatsunak ekkor vált láthatóvá a fiatalabbik Daichi lány. Ám mielőtt feleszmélt volna, a lány kiütötte Kise kezéből a kosárlabdát, felugrott a földről és nővérének passzolta azt. Hijori kezébe gondatlanul érkezett, majd a hóna alá csapta.
  – Ti mind a Kajio Középiskolába jártok? – kérdezte Kaori izgatottan ugrálva Natsuki mellett. Kasamatsu kiegyenesedett, majd kezét nyújtva felsegítette a szőke elsőévest.
  – Ja. Moriyama Yoshitaka vagyok. Kész nyeremény a kosárlabdacsapatnak... – fogta két tenyere közé a fiú Kaori arcát, és vizsgálni kezdte. – Örülök a találkozásnak. Ő Yukio Kasamatsu, a csapatunk kapitánya, irányítója. – Tette kezét Kasamatsu vállára nagy vigyorral a képén.
  – Jobb lesz, ha innen átveszem. Örvendek. Ők a csapatom, Koji Kobori, Mitsuhiro Hayakawa, Sinya Nakamura, Moriyama Yoshitaka, valamint Kise Ryota, de őt már ismerheted. – Kasamatsu rögvest a két lány előtt termett, majd kezet fogott velük és sorban bemutatta a tagokat.
  – Én nem ismerem. – emelte fel félénken a kezét Kaori, mire a többiek megjátszott haraggal néztek rá.
  – Ó, pedig ismerhetnéd, az osztálytársam. – nevetett fel Natsuki Ayamu, aki eddig csendben figyelt a nála jóval magasabb Kise mellett. – Biztos vagyok benne, hogy említettem.
  – Ha így is van, nem igazán emlékszem rá. Talán gyorsan elhadartad, miközben erre jöttünk. Amúgy meg... – fordult Kaori felé a nővére – Neked is simán megfelelt volna a Kaijo, nem értem miért lelkesedsz annyira a Seirin-ért. Ha az a Hyuuga Junpei-kun nem beszéli tele a... – Hijori telefonjának a csengőhangja élesen szakította félbe a beszélgetést. Amint kikapta a farzsebéből, és rápillantott a kijelzőre, egy intéssel tudatta a többiekkel, hogy ez egy fontos hívás és elvonult a próbafülkékhez telefonálni. Kaori egyedül maradt hat idegen ember társaságában. Ezt így kijelentve egyből az jut eszünkbe, hogy Hijori milyen felelőtlen nagy testvér. De ha egy kicsit is megismerjük, rájövünk, hogy nála jobb testvért nem is kívánhatnánk. Kaori gondolatai ide-oda cikáztak, bár nem mintha frusztráltan érezte volna magát idegen környezetben.
 – Hű, ti ismeritek a Seirin kapitányát? – kérdezte izgatottan a szürkésbarna hajú Sinya Nakamura, mire a többi Kaijo-s srác is érdeklődve pillantott Kaorira.
 – Óó, honnan ismeritek? Csak nem a testvéred barátja? Csak neem? – hajolt hozzá közelebb Kise, miközben ördögi mosoly terült szét az arcán.
 – Hé, elég már srácok! – lépett Kaori és a kosárcsapat közé Natsuki védelmezően – Megijesztitek szegényt, másszatok már ki a képéből.
Kaori nevetve kibújt Natsuki kitárt karja alól és a fiúk felé fordult. – Ugyan már, nem ijedek meg én semmitől. Főleg nem egy csapat kosarazó majomtól... – Fiúk tettetett felháborodással bekerítették, majd miután a lány szemében félelem és megbánás látszódott nevetésben törtek ki.
  – Azért nem kéne ilyen nyíltan beszélned az érzéseidről, labdát rugdosó manókám! – jelent meg Hijori a mutató ujját rázva. A leszidott húg lesütötte a szemét, és fütyülni kezdett. Mintha nem is ő mondta volna az előbbit. Hirtelen ötlettől vezérelve kidobott pár labdát a tartókból, ezáltal a figyelem elterelődött róla, és megléphetett. Volna. Mivel a többieket lekötötte a labdák visszapakolása, Kise-kun mégis kivételt alkotott, és a kíváncsisága legyőzte az együttműködését. Mielőtt Kaori elslisszolt volna a bagázs mellett, Kise a karjánál fogva tartotta vissza.
  – Eressz már! – rángatta karját Kaori, ám Kise nem engedett. Moriyama pont az utolsó labdát tette vissza a tartóba, a többiek már végeztek. Mitsuhiro nevetve konstrálta Kise akaratosságát, Hijori pedig mérgesen bámult a húgára, és az új barátjára.
  – Hát ez nem jött össze, Kaori. – veregette hátba Natsuki a lányt, és a karját, amit Kise szorongatott a nyakába akasztotta.
  – Pedig már olyan közel voltam... – somolygott Kaori és nővérét kereste a szemével. Aki persze szintén őt figyelte, mivel egy kicsit haragudott rá, de emellett aggódott is érte.
  – Na, itt az ideje, hogy menjünk. – vakargatta meg a fejét Kasamatsu – Örültünk a találkozásnak! – indult meg a kijárat felé, nyomában a csapattársaival. Vagyis majdnem az összes taggal, ugyanis Kise még mindig a lányok előtt állt és Kaorit bámulta.
  – Te olyan vagy, mint Kurokocchi... – merült el a gondolataiban, majd elmosolyodott és egy békejel kíséretében a bajtársai után sietett, de azért még visszaintegetett nekik: – Yoo lányok!
Kaori döbbenten bámult utánuk, Hijori pedig próbálta leplezni meglepődöttségét, míg Natsukit egy cseppet sem döbbentette meg, ezért vigyorogva figyelte a lányok reakcióját.
  – Anyám, nem is említetted Natsuki, hogy ekkora spanjaid vannak. – nevetett fel Kaori, miközben Hijori is megveregette a vállát: – Résztvétem.
Egymásra néztek, majd ismét egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Kaori a könnyeit törölgetve csapta a hóna alá a kiszemelt kosárlabdáját, majd karon ragadta nővérét és a pénztár felé indultak.
  – Áá, Hijori, szeretnék még egy pár új tornacipőt is! – állt meg hirtelen Kaori. Ám Hijori a vállát veregetve ezt válaszolta neki: – Olyan kis méretben nincs, mint amire szükséged lenne.

Kiérve a bazinagy SportCentrum épületéből gyalog vágtak neki a hazafelé vezető útnak. Kaori, nővére és annak újdonsült legjobb barátnője, Natsuki előtt ugrált, megfigyelve minden szembejövő járókelőt.
  – Kaori, ne ugrándozz már annyit. – szólt rá halkan, de figyelmeztetően a nővére – Még a végén fellöksz valakit.
Épphogy kimondta, Kaori belefutott egy sétálgató családba. Bár nem csak ő volt figyelmetlen, a család legfiatalabb tagja, egy kislány is ugyanúgy szeleburdin viselkedett. Kezében jókora tölcsér fagylalt volt, de a karambolt sajnos nem úszta meg egyben. Hijori mire ráeszmélt, hogy mi történt, azonnal sietett a kislány és a húga segítségére.
  – Szörnyen sajnáljuk, veszünk egy újat! – törölte le a zsebéből kivett rongyzsebkendővel a kislány arcáról a fagyi maradványokat, majd átnyújtotta a kendőt Kaorinak. Az anyuka ellenkezett, hogy ugyan semmiség az egész, de a lányok nem hagyták magukat meggyőzni. Végül a család újra útra kelt, a kislány kezében óriási tölcséres fagyi virított.
  – Ti aztán nem semmik vagyok! – mondta ki Natsuki, mielőtt bele harapott a nemrég vett jégkrémébe. A történések után úgy gondolta, hogy meghívja a Daichi lányokat egy jégkrémre. A lányok erre a kijelentésre nem mondtak semmit, inkább csendben hallgatták Natsuki meséjét, valamint a Kiséről való áradozását.
Natsukinak mennie kellett dolgozni a kajáldába. A lányok kettesben folytatták tovább az utat, s mire befordultak az utcájukba kissé lement a nap. A panel előtt elég feltűnő teherautó parkolt le.
  – Yass, minden úgy alakul, ahogy terveztem! – csapta össze tenyereit és dörzsölgetni kezdte azokat Hijori, majd a teherautó mellé sietett. Kaori nem értette, mire ez a sietség, de bele sem mert gondolni, mit rendezett meg a nővére. Mire mellé érkezett, a teherautónak az oldaláról leszedték a ponyvát, és mindenki megláthatta, mi is a szállítmány. Az elkeveredett fehér designer kanapé, és a hozzáillő fotelek.
 A munkások felsiettek a leeresztett rámpán, és nekiláttak leemelni, majd felcipelni a lányok lakásába a bútorokat. Eközben Hijori elbeszélgetett a fiatal sofőrrel, mivel igazán érdekelte, hogy miért késett ennyit a megrendelt áru. Mint kiderült késve indult az áru egy defekt miatt, és nem volt pótkerék, ezért a csapatnak egy új teherautóba kellett átpakolniuk. Végül mikor beértek Tokióba egyből egy dugóba keveredtek, amit egy idióta művelt, aki egy biciklis szekeret tekert, valamint húzott eltorlaszolta az utat, és másik utat kellett keresniük.
Miután a nappali úgy nézett ki, ahogy elképzelték, a munkásokat megvendégelték vacsorára.
  – Köszönjük a fáradozásotokat! – mosolygott rájuk végül Hijori, majd útnak engedte a teherautót.
  Kaorinak olyan ötlete támadt, hogy avassák fel a megvett kosárlabdát. A nővérnek tetszett az ötlet, bár kicsit tele ette magát, mégis vidáman felugorva sietett be a szobájába, hogy kihozza a húga edzéstervét, amit pár napja készített neki. Az első pont szerint Kaorinak az alapoktól, tehát a labdavezetéstől kell kezdenie. Ezt megosztva vele, Kaori nekiállt labdát pattogtatni a szobában. Hijori rákiabálva kimutatott az ajtón, és elindultak az épület mögötti kosárlabda pályára. A húg végül újra kezdte a pattogtatást, addig, míg Hijori ki nem kapta a kezéből a labdát.
  – Ezt nem úgy kell! Nem igaz, hogy nem tudsz labdát vezetni! – kiabált rá mérgesen, majd megmutatta neki, hogy mire is gondolt. Kaori próbálta észrevenni, hogy mit csinált rosszul, de nem látott semmi érdekeset. Harmadszorra is rosszul csinálta, végül Hijori ráordított: – A csípőnél magasabbra nem mehet a labda, és annál alacsonyabbra sem. Nem erőből pattintjuk a labdát, hanem szépen kimérten. És a térded kell kövesse a labda menetét.