第4章 - Nővérem első legjobb barátja

  A Nap még igencsak alacsonyan járt, mikor Kaoirnak kinyílt a szeme az izgatottságtól. Gyorsan kipattant az ágyból és belebújt a papucsába, majd kifelé indult a konyhába egy pohár vízért. A lány abban a tudatban volt, hogy a lakásban csak ő van fenn, ám amikor kiért a konyhába, szemügyre vette testvérét, Hijorit, aki már a reggeli kávéját szürcsölgette. Hijori megdörzsölte a szemét bolyhos lila pulcsijába, majd a bögréje fölött köszöntötte húgát: – 'Reggelt!

  Kaori ásítva kihúzta a vele szemben lévő széket és lehuppant rá. – Neked is. Kaphatnék egy bögre kávét? – nyújtózkodott a széken ülve. Hijori szemforgatva felállt, majd a szekrényhez sétált. – Ha jól tudom, most nem vagyok műszakon... – motyogta, s száját a tenyere mögé rejtette, mert egy nagyot ásított. Majd levett egy színes, macis bögrét testvérének és az elé tette. – Ne sok kávét tegyél bele!

  – Oksi. – mondta, majd elvette a kávés kancsót, amit testvére nyújtott neki. – Mit csinálunk ma?

  – Azt terveztem, hogy elmegyünk bevásárolni. – nyújtózott egyet Hijori. – Meg elkezdhetnénk az edzésedet.

  Kaori szeme felcsillant és felugrott, ezt követően pedig felborult a kávés bögréje. De a lányt ez nem érdekelte, mert szinte örömtáncot lejtett a konyha közepén, miközben énekelgetett. – Juhu, végre kosarazni fogok!

A nővére a homlokára csapott, majd gyorsan egy konyharuháért szaladt, nehogy lefolyjon a kávé az asztalról. – Jó lenne, ha nem kornyikálnál itt nekem, még a szomszédban alszanak! – Kaori a szája elé kapta a kezét, majd végleg befogta és segített testvérének feltörölni a kifolyt kávét, miközben kétszer is elnézést kért. Időközben megreggeliztek és kitalálták, hogy innen egyenesen a Shinjuku Vasútállomásra mennek és így jutnak el a bevásárlóköztpontba, ahol - Hijori állítása szerint -, van sport bolt. Az idősebbik nővér leszedte a tányérokat és a bögréket az asztalról, s a mosogatóba tette őket, majd megengedte a vizet.

   – Hagyd csak, majd én elmosogatok. – kapta ki a kezéből Kaori a mosogatórongyot, majd elkezdte lemosni a bögréket. – Menj nyugodtan készülődj össze, neked úgyis több idő kell. – nevetett fel, majd hátat fordított nővérének és folytatta a mosogatást. Hijori meglepődve indult el a fürdőszobába. Ezelőtt, vagyis jobban mondva, mikor még az apjukkal éltek, sosem vette át tőle a házimunkát, se semmi mást. Na, nem mintha olyan rossz testvér lenne, csak mindent a nővérére hagyott inkább.
  Belépve a fürdőbe szemügyre vette magát az egész-alakos tükörben. Szeme a szokásosnál is beesettebb volt, s bőre csak úgy világított a ráeső fénytől. Mindig is szerette, hogy ilyen fehér bőre van. Amihez természetesen lehet, hogy nem passzolt a fehér haj. Még anno választotta ezt, mikor megunta a szokásos kék haját és elment az egyik jó ismerőséhez, aki mellesleg fodrászként dolgozott. A fehér haja csak még fehérebbé teszi őt, de ez eddig senkit nem zavart. Lehet hogy egy kicsit élőhalott hatást kelt, ennek ellenére Hijori szeretett így élni. Ilyen észrevétlenül. Legalábbis ő azt hitte, hogy ha fehér lesz, akkor kevesebben veszik észre. Na persze, ez mind csak ámítás. Hiszen ki ne fordulna meg egy fehér hajú lány után? Elmosolyodott a tükörbe bámulva, és figyelte mosolygó ikertestvérét. Megnyitotta a dizájnos vízcsapot, majd egy kis hideg vizet fröcskölt az arcára, hogy felfrissüljön. Miután a fogát is megmosta, elzárta a csapot és teljesen felüdülve sétált ki a fürdőszobából. Kaori az ajtó előtt várakozott, majd amint látta, hogy nővére kilépett a fürdőből, beszaladt, hogy elvégezze a dolgát. Hijori nevetve belépett a szobájába, majd elkezdte kiválasztani a mai napra alkalmas ruhadarabokat, miközben beizzította az asztalon pihenő laptopját. Éppen egy sötétlila, fekete feliratos pulcsiba bújt bele, amit csak a biztonság kedvéért tervezett magával vinni, mikor a gép jelezte, hogy üzenete érkezett. Meglepetten bújt bele a zoknijába, miközben az asztal elé huppant. A képernyőn Natsuki Ayamu neve villogott, meg az, hogy új üzenete érkezett. Hijori szórakozottan kattintott rá az üzenetre, s figyelmesen olvasni kezdte azt:

"Szia Hijori!

Lenne kedved eljönni velem a bevásárlóköztpontba?

Később tali, Natsuki"

A lány szemöldökét felhúzva gondolkozott a válaszon, hogy mégis mit kéne írjon erre. Bár nem esett nehezére Natsukival találkozni, azért mégis meglepve érte, hogy a lány - aki mellesleg a munkatársa -, keresi őt. Nagyot sóhajtva rákattintott a válasz gombra, majd írni kezdett:

"Helló Natsuki.

Örömmel elmennék veled. De ha nem probléma, a húgomat is hoznám magammal.

11 körül a Kanagawa pályaudvaron, Hijori"

Vegyes érzelmekkel küzdve nyomott rá a küldés gombra, majd lassan kifújta a benntartott levegőt és lehajtotta a laptop fedelét. Nem tudta eldönteni magában, hogy most örül annak, hogy Natsuki keresi, vagy zavarja ez az egész. Végül a fejét rázva felállt és a telefonját, a pénztárcáját, valamint egy csomag zsepit, azaz a szükséges dolgokat a táskájába dobta, majd kilépett az ajtón.

  – Na végre, hogy kész vagy! – kiáltott fel Kaori izgatottan. Húga úgyszintén rövidnadrágot húzott, egy fekete pulcsival, s éppen a cipőfűzőjét kötötte be. – Mi tartott ennyi ideig? – állt fel és szórakozottan nézte, ahogy nővére belebújik a sportcipőjébe. A székről felkapta a telefonját és a tárcáját, majd ezeket bedobálta Hijori táskájába. Mindig is így mentek vásárolni. Hijori vitte a táskáját és abban a közös cuccokat a húgával. Miután bezárták a lakást, kisiettek a lépcsőházból, mert Kaori nyugtalankodott azon bosszankodva, hogy még az ebédszünet előtt sem érnek oda a sportboltba, amiről annyi hirdetést látott már. Végül az utcára kiérvén felvették egymás tempóját és úgy indultak a pályaudvar irányába. Hijori okosságának köszönhetően beprogramozta a telefonját arra, hogy egyenesen odavezesse őket.
  A környéken a házak, épületek száma jóval lehagyta a zöld, élőfák számát. Bár az interneten ezt ajánlották a lányoknak, így meg kellett elégedniük ennyicskével, hiszen máshol ennek a negyede is alig volt található a sok betontömb között. A reggeli nyüzsgésnek köszönhetően az embertömeg csak úgy sodorta őket, sőt a nővér kezéből majdnem kiesett az elektromos kütyüje, mert egy idős hölgy, aki kapkodta a fejét az utcán nézelődve, nagyon úgy nézett ki, hogy valamit elhagyott, így nem volt meglepő, hogy nekiment. A nő bocsánatkérésért esedezve elfordult és átsietett az úton. A lányok kérdően néztek utána, de egy vállvonás kíséretében tovább indultak ők is. Hijori kicsit ideges volt a találkozás miatt, de legbelül tudta, hogy Natsuki is szeretni fogja a húgát. Kaori kicsit szeleburdi, nem is beszélve arról, hogy a jelenléte a béka segge alatt van, és alig veszik észre őt az emberek, ennek ellenére, ha már ismerik őt és el is fogadták, szeretni tudják.
  A forgalom is nagy volt, ahogy egy zebrához értek, ahol mindkét oldalon zsúfolt tömeg várakozott a zöld jelzésre. Mire a lámpa zöldre váltott és megindult a két nagy emberáradat egymással szemben, csodának számított, hogy mind egy szálig átértek volna a túloldalra, mielőtt még a lámpa megint piros lett volna. Egy kanyarodó sávból érkező autó hirtelen a fékre taposott, majd a kocsi sofőrje ráfeküdt a dudára, mivel egy zebrán áthaladó idős néni alig ért át a másik oldalra, mert a zebra zöld fénye mindig túl rövid, vagy pedig túl hosszú ahhoz, hogy balesetet okozzon. Szerencsére a két Daichi lány karcolások nélkül túljutottak ezen az akadályon, s nagyot szusszanva követték Hijori telefonjából beszélő GPS-hangot. A járdán, valamint az úttest egy-egy szélén feltűntek a jelzések, hogy lassan a célba érnek. Látták a nagy plakátokat, táblákat, melyeken fel volt tüntetve, hogy már csak pár száz méter és ott lesznek az állomáson.
  Az állomás egy kék-fehér épület volt, sok kéménnyel a tetején. A bejárat felett nagy betűkkel ott virított a "Shinjuku Vasútállomás" felirat. A hallba érve, egyből körültekintően kezdtek viselkedni a még több ember közt, kik a saját járatukra siettek, miközben szinte agyon taposták, és majdnem fellökték más embertársukat. Miután megvették a jegyüket, egyből a mozgólépcsőt célozták meg, ami elvitte őket a megfelelő megállóhoz. A hangosbemondó rekedtes hanga szólalt meg a felettük lévő hangszóróból: – A hármas megállóról az Akita régió 10:30-as járata késni fog, megértésüket köszönjük! – a mondat recsegve véget ért, és hallani lehetett, ahogy kikapcsolják a mikrofont. A lányok e bejelentésnek köszönhetően szaporábban kezdték szedni a lábaikat. Végül az ötös megálló előtt lévő padra lehuppantak arra az 4 percre, míg fél tizenegy nem lett, és begördült a vonatuk. Sietve felszálltak rá, azon kevés emberek közt, kik szintén Kanagawát célozták meg.
  A vonat pontosan indult. Az ablakon kitekintve észrevehették, hogy az időjárás kicsit lehűlt, a felhőkből lassacskán csepergett az eső. Kaori az ablak mellett ült és kíváncsian figyelte a mellette elsuhanó tájat, ahogyan azt általában tenni szokta, míg a nővére csendben feküdt, szinte bealudt mellette. Pár perc múlva a gyorsjáratnak köszönhetően megérkeztek a második megállóhoz, azaz elérték a Kanagawa-i pályaudvart. A megállójuknál egy sötét, rövid hajú lány várakozott rájuk. Hijori mosolyogva emelte intésre karját, és a lány elé lépett, a testvérével az oldalán.
  – Szia Natsuki! – kiáltott fel meglepetten, mikor a lány hirtelen megölelte őt. – Itt van Kaori, a testvérem.
  – Én rajtad kívül nem látok senkit... – tátotta el a száját meglepetten Natsuki, s kapkodni kezdte a fejét, hátha észreveszi a kisebbik Daichi lányt.
  – Hát pedig itt van. Ugye, Kaori? – tette a húga vállára a kezét Hijori, aki ezáltal láthatóvá vált Natsuki számára.
  – Ne haragudj! – lépett a kis, kék hajú lány elé, és kezet nyújtott neki. – Natsuki Ayamu vagyok, örülök a találkozásnak, a nővéred már sokat mesélt rólad! – Kaori szintén mosolyogva bemutatkozott, majd visszaállt a nővére oldalára.
 – Na, és mit kerestek a központban majd? – kérdezte őket kíváncsian a sötét hajú. – Hátha tudok nektek segíteni valamiben. Sőt, együtt ebédelhetnénk is...
  – Én a SportCentrumot keresem! – szólalt meg alig hallhatóan Kaori. – Szeretnék egy kosárlabdát, meg cipőt, pulcsi-
  – Natsuki, mint említettem, a húgom elszeretne kezdeni kosarazni. – vigyorgott a húgára a nővér, majd folytatta: – De eddig csak futballozott, szóval elég nehéz lesz megszoknia, hogy nem érhet lábbal a labdához...
  – Sose hátrálok meg! – jelentette ki az említett, és sértődötten a másik irányba kezdett bámulni.

  Nemsokkal később elértek a közelben lévő legnagyobb Supermarkethez, és a főbejárat előtt bambulták a színes kirakatokat és hirdető táblákat. A market két épületből állt, egy kisebből, ami emeletes parkolóként szolgált, és egy háromemeletes bevásárlóközpontból, ami csurig volt emberekkel.
  Az ajtókon tömegszámra jártak ki, s be az emberek, óriási szatyrokkal a kezükben. A három lány izgatottan lépett be a tolóajtón, és beleborzongtak a meleg hőmérsékletbe. Natsuki kihúzta magát közöttük, majd előremutatva jelezte a Daichi lányoknak, hogy tudja, merre van a keresett bolt.
 – Akár hiszitek, akár nem, a Kaori által említett SportCentrum egy egész emelet, szóval nem lesz nehéz megtalálnunk. – kacsintott Natsuki a kék hajúra, majd belé karolva felmutatott a feje fölé. Hijori mosolyogva figyelte, ahogy egymás mellett botladozva haladnak. De pár pillanatra rá, a figyelmét lekötötte egy közelben lévő vörös hajú srác, akinek a hátán egy nagy zsák volt, mint a turistáknak, és a bal kezében gitár tokot cipelt. Bár hátulról látta őt, mégis el tudta képzelni, hogy az arcán egy nagy mosoly virít. A valóságba a húga rángatta vissza, szó szerint, hiszen beléje karolt, úgy, ahogy nemrég tette vele Natsuki, és magával húzta a lift irányába.
  A lift egyenesen a harmadik emeletre szállította őket. Az emeletre, ahol minden sporteszköz megtalálható volt, na, meg persze a sportőrültek. Kaori ámulva bámulta a helyiséget, ami rendszerezve volt. Miután megtalálta, amit keresett - a kosárlabda részleget -, elindult irányába a két nagyobb lányt húzva maga után. Nagy lendülettel haladt, s csak a kosárlabdáknál állt meg. Natsuki elvigyorodott, ahogy meglátta Hijori mindentudó pillantását, és még szélesebb lett Kaori elgondolkodó feje láttán, ahogy nem tud választani a tök egyforma kosárlabdák közül.
  – Kültéri labdát szeretnél venni, ugye? – fonta a mellkasára a karjait Hijori. – A kültérivel szerintem mindenki jobban jár, de azt például nem tudnád elvinni egy mérkőzésre, mert oda beltéri kell, s én nem szeretném, hogy bent használd...
  – Jó. És itt melyik a kültéri? – húzta fel kíváncsian kék szemöldökét Kaori. Kétségbeesetten turkált a labdák közt, míg végül kivett egyet. – Ez az?
   – Nem. Ha figyelnél, akkor láttad volna az írást, miszerint ezek itt mind benti labdák. – mutatott a labdatartó kosárról lógó cédulára. Natsuki hangja töltötte be a teret, ahogy egy labdatartó kosárba kapaszkodva nevet, jó hangosan. Kaori is nevetésben tört ki, majd arrébb oldalazva megállt a helyes kosár előtt. Egy labdát kivéve pattogtatni kezdte, és egy hirtelen ötlettől vezérelve oda dobta a nővérének. Hijorit bár nem érte váratlanul a passz, mégis meglepődést színlelt, mikor gond nélkül elkapta a labdát.
  – Hé, Natsucchi! – hallatszott egy izgatott hang az öltözök irányából, majd kilépett egy magas, szőke hajú fiú nagy mosollyal a képén.

第3章 - Erőfeszítések árán

  Nagy volt a nyüzsgés ezen a csodaszépnek ígérkező délutánon a közeli kis kajáldában. Amit az ember kedve szerint nevezhetett akár kávézónak, étteremnek, este felé pedig bárnak. Noha a Nap hét ágra sütött, s a járókelőkről folyt a víz nagy sietségükben, ahogy elhaladtak az étterem előtt, még így is akadtak páran, akik betértek egy jó kis hűsítő jegeskávéra, vagy éppen a késői ebédjüket fogyasztották el. Éppen egy kisebb csoport tért be az étterembe, amit az ajtó fölött himbálódzó csengő szorgalmasan jelzett is. Hijori Daichi sietve kilépett a pult mögül, s kis noteszét előkapva megindult az asztal felé, ahová letelepedett az előző kis csapat. Útközben még előkereste a tollát is, ami elbújt a kötény zsebének a legmélyére.
   – Sikerült már választani?  – Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen meg a hangja. Mindig is félt az idegenektől, sosem mert a szemükbe nézni. A társaság egy emberként fordult feléje, majd egy ember közülük elmondta, hogy ő mit kér. Hijori fogta a tollát, kinyitotta gyorsan a jegyzettömböt, majd remegő kézzel lefirkantotta. Utána az asztal többi tagja is elmondta, hogy mit szeretne, s Hijori pontosan fel is írta azokat. Majd amilyen gyorsan csak tudott, elsétált az asztaltól, miközben izzadó tenyerét a kötényébe törölte. Belépett az étterem hátsó részébe, ami megegyezett a konyhával, majd kitépte a kis cetlit és felszúrta a szakácsoknak. Örült, hogy nem mosogatni osztották be, másrészről viszont feszengett, hogy idegen emberek közé kell menjen és kommunikálni velük. A konyhában egy csomó fehér ruhás, fehér kuktás, hajhálós és kesztyűs emberke sürgött-forgott. Egy vörös hajú fickó épphogy nem fellökte, miközben egy nagy lábossal futkározott a fehérre csempézett helyiségben. Ez a nagy fehérség, a fehér csempe, a fehér falak, s az emberek fehér köpenye miatt Hijorinak az az elképzelése támadt, hogy egy kórházba került. Rosszabbik esetben egy diliházba.
   – Hé, te! Mit álldogálsz ott?!  – kiáltott fel valaki mögüle, mire megfordult. Az egyik pultos állt mögötte, akit nevezhetünk a felettesének is. Hijori gyorsan megrázta a fejét, hiszen tényleg nagyon elbambult. Sietve kilökte a könnyű barna ajtót, majd körbenézett az étteremben. Mivel nem hétvége volt, nem volt csúcsforgalom, s éppen ezért, csak egy pincér dolgozott. Jelen esetben, pincérnő, aki nem más volt mint Hijori. Az egyik pénztáros gyorsan elhadart neki valamit, majd kezével az ablak felé intett, jelezvén, hogy az egy új vendég és szedje fel a rendelését. Hijori nagyot sóhajtva kilépett a biztonságot nyújtó pult mögül, s megindult az ablak felé. A szemöldöke a magasba szökött, ahogy szemügyre vette az asztalnál ülő személyt. A srácnak éppenséggel pirosas, bordós haja volt és még ülve is hatalmas óriás látszatát keltette. A lány idegesen nyelt egyet. Pont az ilyen embereket nem szerette. Akik nagyobbak, erősebbek voltak nála és folyton eltiporták a porban. Erről a fiúról sütött, hogy veszélyes. Nem tudta visszafogni keze remegését, miközben előkereste a jegyzetfüzetjét és a tollát.
   – M-Mit hozhatok?  – Most még a szája is meg-meg remegett, hiszen nem tudta levenni róla a szemét, csak úgy vonzotta a tekintetét.
   – Nyolc nagy hamburgert...  – nézett fel a szemébe. Hijori lélegezni is elfelejtett, annyira megijedt. A toll már annyira izzadt az ujjai közt, hogy a következő pillanatban már a padló felé zuhant. Hijori várta, hogy padlót érjen, ám ez nem következett be.

   – Hé, minden oké?  – nyújtotta feléje a tollat az előtte ülő srác. Hijori ijedten elkapta a tekintetét miközben összerándult és hátrébb lépett. 
   – Persze  – felelte suttogva, majd elvette az előtte lebegő tollat. Gyorsan lefirkantotta a rendelést, majd elsietett az asztaltól. Magában azért imádkozott, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy mindjárt elájul. A kollégái aggódva figyelték, ahogy leadja a rendelést, majd a készekkel kifelé indul. Az egyik pultos lány, akinek éppenséggel semmi dolga nem akadt, elkapta a karját.  – Ó, hagyd csak. Majd én kiviszem!  – vette át tőle a rendelést.  – Eléggé rosszul nézel ki, miért nem pihensz egy kicsit?  – lökte ki az ajtót, majd eltűnt mögötte. Hijori lihegve rogyott le az egyik fal menti kis székre, majd a tenyerébe temette az arcát. Hogy lehetett ekkora marha, hogy szemkontaktust létesít egy vendéggel? Eddig is mindig lesütött szemmel vette fel a rendelést, és sosem nézett az emberek szemébe. Amit valljuk be többen illetlenségnek vennék. De Hijori nem illetlenségből csinálja, hanem nem mer a szemükbe nézni, mert mint minden állat, az emberiség is a másik szeméből képes kiolvasni a félelmet. És ha valaki megérzi a félelmet, akkor ráharap a félénkségre és még jobban megfélemlíti a feszengő személyt. Legalábbis Hijori egy ideje így gondol a világ legrémisztőbb dolgára. Nem arról van szó, hogy lámpalázas, bátortalan, esetleg nem szeret közösségben lenni. Csak nem szereti az idegeneket, szó szerint retteg tőlük. Sokszor próbált már húga segítségével túllépni a rettegésén, de eddig mind sikertelenül. Bár ő mindig próbálkozik, még most is a legnagyobb erőfeszítéssel odateszi magát, hisz emberek, idegenek közt van. Nem arról van szó, hogy nem szereti a munkáját, bár nagyon nehéz neki. Tegnap már idejött egyezteti az étterem tulajdonosával, s akkor találkozott az itt dolgozókkal, de most mégis olyan, mintha idegenek között lenne. Ennek ellenére, reméli hogy hamar megszokja az embereket és nem feszengve fog bejárni dolgozni. Még szerencse, hogy megtalálta ezt az éttermet, így nem kell Kaorinak aggódni semmi miatt. Kifújva a benn tartott levegőt, felegyenesedett és körül nézett. A szakácsok és a segédek futkároztak a szűk helységben. Az előbbi lány, aki átvette a rendeléseket, már másodszor jön be a lengőajtón. Hijorinak ez az egyetlen lány, akit szimpatikusnak tart és ha jól emlékszik a nevére, akkor Natsuki... Sajnos a vezeték nevére már nem emlékszik. Natsuki pont ebben a pillanatban vette le a kötényét és akasztotta fel a falon található fogasra. Hijori tágra nyílt szemekkel pillantott fel a faliórára. A műszakja neki is ebben a percben járt le. Eleresztett egy apró mosolyt, majd felállt és kikötötte ő is a kötényét.
   – Te is pont most végeztél, Hijori?  – A lány a hang hallatára összerezzent és hátat fordított a fogasoknak. Hijori bólintott Natsuki kérdésére, majd kivette a szekrényéből a táskáját.  – És mivel mész?  – lépett oda mellé mosolyogva.
   – Gyalog.  – válaszolta és hátrafelé indult. Az étteremnek a hátsórészén volt egy ajtó, amin a dolgozóknak tartottak fenn, mert ott szoktak ki-be járni. Az ajtóhoz érve, meglökte azt, majd kilépett a friss levegőbe. A háta mögül sietős léptek hangjára lett figyelmes, mire gyorsított a járásán.
   – Hé, várj már meg!  – nevetett fel Natsuki, majd futni kezdett utána. Hijori megtorpant és érdeklődve megfordult, s bevárta a lányt.  – Én is a Shinjuku felé lakom. Menjünk együtt.
   – Hm...  – helyeselt Hijori, majd újra útnak indult. Az étterem előtt haladtak éppen el, mikor kinyílt az ajtó. A Daichi nővér az ajtó felé pillantott és megfagyott benne a levegő. Pont az a srác lépett ki rajta, aki ma visszaszorította a sarokba és aki le nem vette róla a szemét.
   – Ki ez a srác?  – zökkentette vissza Natsuki hangja a valóságba.  – Csak nem a kiszemelted?  – vigyorgott rá a lány, miközben végig mérte a még mindig ajtóban álló fiút.
   – Nem.  – rántotta meg a táskáját a vállán és sóhajtva tovább indult. Natsuki sietve beérte és egy ideig csendben haladtak a szinte üres utcán.
   – Te mindig ilyen keveset beszélsz?  – ugrált mellette a lány, miközben fekete haja a szemébe lógott. Hijorinak egyből a hiperaktív húga jutott eszébe, és egy picit elmosolyodott.
   – Nem tudom...  – húzta el a száját ijedten. Tényleg ilyen keveset beszélt volna? Neki nem nagyon tűnt fel, hiszen szeret beszélgetni. Csak nem idegenekkel.
   – Naaa... Mesélj magadról!  – mosolygott rá Natsuki, majd csöndben várta, hátha elkezd mesélni Hijori. De arra várhatna akár holnapig is, hiszen nem nagyon szeret magáról beszélni a Daichi lány. Végül a pár perc néma csendet is Natsuki törte meg:  – Hát jó, akkor mesélek én.  – nevetett fel halkan.  – Igazából nagyon szeretek beszélgetni... Sokszor az emberek agyára megyek a hiperaktívitásommal. Bár gondolom már észrevetted.  – nevetett fel ismét, miközben elmerült a mesélésben.  – Egyedül élek, a Shinjuku körzet keleti részén egy kicsi lakásban... A szüleim nagyon utálták egymást, minden álmuk volt, hogy elváljanak, csak közben megfeledkeztek rólam. Emlékszem ott álltam egyedül a csendes, üresen hagyott régi házunk nappalijába.  – mosolyodott el szomorúan a régi emlék hatására. Hijori döbbenetét leplezve fordult Natsuki felé, majd gyorsan elkapta a tekintetét, mielőtt még szemkontaktust létesíthettek volna.  – Na, de ez nem lényeges. Végül fogtam magam és ideköltöztem. És te? Te is egyedül élsz?
Hijori háromszor is átgondolta magában, hogyan fog lelépni a lány elől. De végül találkozott a tekintetük és meggondolta magát. Natsuki szemében nem látszott az a szokásos gonoszság, amitől folyton beszokott rezelni.
   – Én a húgommal költöztem ide. – mondta halkan, s feltűnt neki, hogy a hangja egy kicsit sem remegett meg. Natsuki mosolyogva bólogatni kezdett és kérdezősködni kezdett Kaoriról. Hijori illedelmesen, bár szűkszavúan válaszolt minden kérdésére. Elmesélte neki, hogy húga is pont ennyire hiperaktív, mint Natsuki. Majd nevetve hozzárakta, ha nem jobban. Bár Hijori nem beszélt annyit, mint a fekete hajú lány, azért jó hangulatban telt a séta. Végül egy kereszteződéshez értek, majd áthaladtak a zebrán. Hijori jobbra folytatta volna az útját, de feltűnt neki, hogy Natsuki megállt az átkelőhely előtt. Megtorpant, majd visszasétált a lány mellé.
  – Én itt balra megyek tovább. – mosolygott rá, majd hirtelen eszébe jutott valami és előkapta a mobilját. – Megadod az e-mail címed?
  – Persze... – vette elő ő is a telefonját, majd lediktálta neki, eztán ezt fordítva is megismételték. Hijori visszacsúsztatta a táskájába az eszközt. Intett egyet Natsukinak, majd hátat fordítva újra útnak indult. Már majdnem az utca végéhez ért, mikor hallotta, hogy a nevét kiáltozzák, mire megfordult. Az utca másik szélé álló Natsuki erőteljesen integetett neki, miközben a nevét kiáltozta. Hijroi nevetve visszaintett neki: – Szia Natsuki!
  Visszafordítva a teljes figyelmét a hazaútra, feltűnt neki, hogy ismeretlen környékre ért. Ijedten körbefordult, majd az egyik ház kerítéséhez futott, hogy megnézze a ház, és utca számot. Megnyugodva mélyet sóhajtott, majd a ház oldalánál elsomfordált ki a főutcára. Gyorsan átfutott az utca túloldalára, majd jobbra fordult, be egy kis utcába, amin keresztül haladva kiért a szokásos környékre, ahol a panelházuk volt található. Sietve beírta a kapukódot, majd miután az ajtó sípolva jelezte, hogy kinyithatja, belépet a szűk folyosóra. Gondolataiba merülve lépkedett felfelé a lépcsőn, minden emeletnél le ellenőrizte, hogy jó felé halad-e. Végül a megfelelő szintre ért, s megindult az ajtajuk felé. Miközben vette elő a kulcsát, hogy ki tudja nyitni az előtte álló ajtót, az kitárult. Hijori szemöldöke a magasba szökött, ahogy az előtte tornyosuló Hyugára pillantott. A fiú inkább visszahátrált a szobába és elkiáltotta magát: – Kaori, megvan a nővéred!

  Rövid idő elteltével a két Daichi lány egymással szemezve ült a nappaliban. Miután Hyuga inkább menekülőre fogta, egy szót sem szóltak egymáshoz. Csak bámulták és bámulták egymást, ami Hijori részéről is furcsa cselekedet volt, nem hogy Kaoritól. Végül a kínosnak ígérkező csendet Kaori törte meg: – Hol voltál?
  – Dolgozni. És te mégis hol voltál? – szegezte rá a mutatóujját a lányra. – És mit keresett itt a szomszéd srác? – tette fel a személye szerint fontosabb kérdést Hijori, miközben testvére arcát fürkészte.
  – Hát hazakísért! – ugrott fel Kaori. Látva nővére értetlen arckifejezését, azért hozzátette: – Mert eltévedtem...
  – Ez azért volt, mert úgy elrohantál, mintha üldöznének... – suttogta a nővére szomorúan – Úristen. Akkor ez az én hibám... – kiáltott fel hitetlenkedve. – Minden rendben van? Nem esett bajod? – tette fel sorban a kérdéseket. Kaori nem értette, hogy miért szomorú ennyire. Bár tudta, hogy nővére mindig mindenért magát hibáztatja egy bizonyos ideje, s ezen nem nagyon tudott segíteni. Sokszor próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, de akkor csak még jobban belemerült abba, hogy ő a hibás.
  – Nincs semmi bajom. – karolta át Hijori vállát, miközben leült mellé. – Szerencsére Hyuga pont jókor volt jó helyen...
  – Igaz is! – ugrott fel Hijori. – Át kéne mennem megköszönni neki. – indult meg az ajtó felé. Kaori fejét rázva követte a nővére minden mozdulatát. Az idősebbik Daichi lány belebújt a lila bolyhos papucsába, majd becsapta maga mögött az ajtót. Lassan, de egy csöppet idegesen sétált át a következő ajtóhoz a szűk folyosón. Megállt előtte, majd nagyot sóhajtva bekopogott. Az ajtó mögül kiáltozások hallatszottak, de Hijori nem sok minden tudott leszűrni belőlük. Végül, pár pillanat elteltével kinyílt, s egy középkorú, rövid, fekete hajú nő lépett ki rajta. Hijori hátrahúzódott, teljesen elfelejtette, hogy nem csak Hyuga él itt. A sokkból feléledve köszöntötte az asszonyt, majd ezt mondta: – Hyugát keresem.
  Az asszony mosolyogva elnézést kért, majd hátat fordított a lánynak és visszalépett a lakásba. Eztán megint kiáltozásokat hallott a lány, mígnem az ajtó újból kitárult és Hyuga lépett ki rajta. A fiú zavartan megigazította a szemüvegét és nyelt egy nagyot. Biztos arra gondolt, hogy jött leszidni őt Hijori, mert a kishúgát zaklatja. De a lány halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Köszönöm.
Hyuga még nagyobbat nyelt, s tágra nyílt szemekkel nézett a lányra. Hijori a földet bámulta szótlanul, és már a sírás szélén állt. – Minden az én hibám. – suttogta remegő hangon. – Ha nem erőszakoskodom vele... Ha nem idegesítem fel a folytonos anyáskodásommal. Vagy ha egyszerűen... – temette az arcát a tenyerébe, miközben lassan útnak indultak a könnyei. – Ha nem tud meg semmit, akkor még mindig otthon élhetne apával, semmi gondja nem lenne. Erről is én tehetek...
Hyuga együttérzően sóhajtott egy nagyot, mire a lány összerezzent és abbahagyta az önmarcangolást. Hijori is vett egy mély levegőt, majd lassan, szaggatottan kifújta azt. – Sajnálom. Most meg inkább a te agyadra megyek... – nevetett fel halkan. – Az én felelősségem lett volna, ha Kaorival történik valami. El se szabadott volna engednem. És mi van, ha elüti egy autó? Vagy ha elrabolják? Ez mind az én hibám lett volna...
  – Hijori, nézz rám! – szólalt meg Hyuga hosszú hallgatás óta először. – Hé, nézz rám! – Hijori a padlót bámulta és egyfolytában a fejét rázta. A fiú megforgatta a szemét, s lehajolt hogy egy vonalba legyenek a szemeik. Hijori bambán ránézett és már találkozott is a tekintetük. – Nyugodj meg. – tette a vállára a kezét. – Nem történt semmi. Nincs semmi baj és minden rendben van. Láttad Kaorit? Minden oké vele. Semmi sem a te hibád. – veregette meg a vállát Hyuga. – Menj és beszélgessetek.
Hijori halkan hümmögött, s bólintott, majd megindult a lakásuk felé. De még az ajtóban megállt és visszafordult a még mindig kinn álldogáló fiúhoz: – Köszönöm még egyszer. – intett neki egyet utoljára, majd lenyomta a kilincset és belépett. Kaori addigra már átült a nappaliból a konyhapulthoz, s nővére amint belépett, rá is kapta a tekintetét. Hijori fejét lógatva, búskomor hangulatot keltve csoszogott a konyhába.
  – Minden oké? – ugrott le a pultról Kaori, majd a nővére mellé huppant a konyhai asztalhoz. Hijori felemelte a fejét és rábámult, majd lassan bólintott egyet. – Sírtál? Hyuga bántott? Kimenjek, megverjem? – szorította ökölbe a kezét Kaori, mire a nővére elnevette magát, majd szipogva letörölte az arcát.
  – Minden oké. Veled is minden oké?
  – Velem? – mutatott magára Kaori, majd vigyorogva a hüvelykujját a magasba emelte: – Száz százalékig!
  Hijori nevetésbe tört ki, majd elmesélte, hogy hol és miként dolgozik. Hogy a régi munkahelye kapcsoltban ezzel az étteremmel és így szerzett ilyen gyorsan állást. Hogy mi történt ma a munkahelyén, és hogy mennyire aggódott miatta. Hogy neki már teljesen mindegy hová szeretne menni suliba, csak érezze jól magát. Mire Kaori ujjongásba tört ki és megint felugrott a helyéről: – Uram atyám! Akkor mehetek a Seirinbe? – kérdezte lélegzet visszafojtva, mire Hijori bólogatni kezdett. Erre Kaori a a nyakába ugrotta, aminek a következménye az volt, hogy felborultak a székből. De a húgának a lelkesedését ez sem csillapíthatta le, egyfolytában az ordítozta, hogy 'Köszönöm, köszönöm, köszönöm.' Hijori nevetve próbálta leszedni magáról, majd miután ez nem sikerült nyöszörögni kezdett: – Hé, Kaori! Elég lesz. – Fel akart állni, de még mindig nem sikerült neki. – De komolyan. Mindjárt megfojtasz.

第2章 - Döntés

  Mindkettejük fejéből kiment, hogy a továbbtanulás folytatása is fontos. Bár Hijori akármennyire körültekintő, nem vette figyelembe, csak az lebegett a szeme előtt, hogy tető legyen a fejük felett. Így tehát előkapta a lila színben pompázó laptopját és bepötyögte a keresőbe "Japán iskolái". Az eredmény több, mint ezer volt, ezért Hijori kilogikázta, hogy Tokió, valamint a Shinjuku kerület közelében legyenek az adott középiskolák. A bedobottak száma lecsökkent közel huszonötre, volt köztük gimnázium, alsó- és felső-középiskola, akadémiák, valamint magániskolák.
  – Mit szólnál a Kaijo Magániskolához? Itt van nem messze a Kanagawa régió, mehetsz minden reggel vonattal. – Ültében hátrafordult a mögötte ácsorgó húgára, aki unottan összefonta a mellkasán a karjait. Hijori rákattintott a Kaijo honlapjára és olvasni kezdte: – Azt írják erős iskola, tehát a tanulmányaidat itt tudnád folytatni és azt se bánnám, ha jó környezetben lennél. Nézd, kosárlabda csapatuk is van! Tavaly vereséget szenvedtek a korai Iskolák Közöttin. A döntő egyik mérkőzésén a kapitány helyettesüknek, Yukio Kasamatsunak köszönhetően legyőzték az ellenfelüket és megnyerték a mérkőzést, de vereséget szenvedtek a negyeddöntőben. Bár néhányan hibáztatták Kasamatsut az elvesztés miatt, a Kaijo edzője, Takeuchi, kapitánnyá tette Kasamatsut. Eztán a kapitány úgy döntött, hogy megnyerik a következő Iskolák Közöttit, ami jövőre lesz. – nevetett fel a végére Hijori. – Milyen jól eldöntötte Kasamatsu, hogy megnyerik a meccset.
  Hijori mosolyogva rámutatott egy képre, amelyen az egész csapat ott volt, előttük pár kupa és pár öltönyös fickó, kik az edzőjüknek bizonyultak. A nővért elkapta valamiféle féltékenység, ahogy őket nézte. Még nem hallott róluk, amit nem is csodált, hiszen Japán játékosai, hogy juthatnának el Angliába?
  – Én nem szeretnék magánemberek által alapított, független iskolába járni. Úgy érzem oda csak különleges gyerekek járnak. Én nem nevezem magam annak. – vont vállat Kaori a fejét rázva.
  – Ez a megnevezést is csak most találtad ki. Nyugodtan mehetnél oda. – forgatta a szemét a nővér, miközben rásandított Kaorira.
  – Nem, és kész. – fordult el az ellenkező irányba húga.
  – Na, és mit szólsz a Shutoku Középiskolához? – nézelődött tovább az iskolák közt a nővér, eközben a húg unottan odahúzott egy széket és leült rá. – A kosárlabda csapatuk egyike Tokió három királyának, ahol a Csodák Generációjának a hárompontos dobója, Midorima Shintarou játszik. Bár ők a három királyok egyike, a Seirin-nek mégis sikerült legyőzni őket idén, így megtagadva tőlük az Iskolák Közöttit.
  – A Seirin Középiskolába jár Hyuga, ugye? – csapta össze izgatottan a tenyerét Kaori. – Egyébként mi az a Csodák Generációja?
  – A Csodák Generációja a legendás csapat, akiket mindenki ismer a kosárlabda világában. Kivéve te, Kaori. – vigyorgott rá Hijori a húgára – A képességeik kiemelkedőek a saját területükön és nem kétség, hogy pozíciójukon ők a legjobbak. Egyetlen gyengeségük, hogy középiskolás testtel rendelkeznek, képességük pedig túlszárnyalja egy középiskolás teljesítményét. Ezért ha túl sokáig játszanak teljes erőbedobással, a testük már nem fogja bírni. Röviden, túl erősek a testükhöz. – Feszítette meg az izmát a karján Hijori, miközben magyarázott. – Mint mindig, minden jónak egyszer vége szakad, a srácok tovább tanultak, ebből kifolyólag lettek egymás riválisai. Nos, térjünk vissza a Shutokura. Volt kapitányuk Taisuke Otsubo, ám leérettségizett és a szerepét Yuya Miyaji kapta. Elvesztették a Rakuzan Középiskola ellen a mérkőzést az elődöntőben a Téli Kupán. Így visszaestek a másoddöntőbe és megküzdöttek a bronzért, a Kaijoval szemben a Shutoku a harmadik helyen landolt.
  – Nekem semmi kedvem összetűzésbe kerülni egy Csodák Generációja taggal sem. – ugrott fel Kaori feldúltan a székről. Ám mindenki sejthette, hogy nagyon is kíváncsi a tagok képességeire.
  – Jó, akkor keress magadnak! – mondta úgyszintén bőszen a nővér, miközben lecsukta a laptopja tetejét.
  – Keresek is! – Kaori fogta magát, nagy léptekkel indult az ajtóhoz és csapta be azt, miután kiment rajta. A benntartott levegőt lassan kifújva, Hijori újra felnyitotta a laptopját és a szobájába indult papírért, hogy kigyűjtse az közelben lévő iskolákat a testvérének.
  A böngésző eredményei ugyanúgy sorakoztak, neki csak a régiókat kellett figyelembe vennie. Készített egy táblázatot a lapjára, amely három oszlopból állt (név; ismert játékos; régió). A Kaijo Magániskolával kezdte, akinek az ismert játékosa Kise Ryota és a Kanagawa régióban van. Ezután következett a Shutoku Középiskola, melynek híres játékosa Midorima Shintarou és a Tokió régióban áll. A Touo Akadémia ismert játékosa pedig Aomine Daiki, a Tokió régióban található. A Yosen Középiskola Murasakibara Atsushi-val vált ismerté az Akita régióban. Seiho Középiskolának pedig ott van Tomoki Tsugawa a Tokió régióban. Josei Középiskola ismertebb játékosa Daisuke Narumi és a Tokió régióban van. Shinkyo Akadémiának a híres játékosa Papa Mbaye Siki és szintén a Tokió régióban van. A Rakuzan Középiskola leghíresebb játékosával, Akashi Seijuro-val vált ismerté a Kyoto régióban. Végül pedig Seirin Középiskola, melynek Kagami Taiga volt az egyik ismertebb tagja, s szintén a Tokió régióban található.
  Miután végzett az írással fogta a papírt és bevitte húgának a szobájába és letette az ágyára. Majd a másik cetlit a hűtőre illesztette egy mágnessel, felhúzta a kabátját és kilépve bezárta az ajtót.

  Kaori miután kiért a a lépcsőházba és elhagyta azt, teljesen idegen utaknak indult. Szerencséjére a Nap szépen ragyogott felette, így nem fázott az egyszerű fehér pólójában és a vékony melegítőnadrágjában. Az utcákon itt-ott számára ismeretlen házak tűntek fel, idegen emberek beszélgettek a kerítések előtt, de ő mit sem törődve velük elhaladt mellettük. Az utcák szélesek voltak, a házak szinte egymáson feküdtek és alig volt látható zöld terület. Az utca végén balra fordult és lassított a tempóján. Az út szélén feltűnt neki egy nagy szőrös gombolyag, amihez miután közelebb ment, világossá vált, hogy egy kiscica. Egy kislány simogatta, akinek két nagy szőke copfja volt és mindkettőben furcsa masnik voltak. Mikor elhaladt mellettük, rájuk mosolygott, de mivel a cicának nem volt szimpatikus és fújtatott rá, gyorsan odébb állt. A következő kereszteződésben szintén balra fordult és a jobb oldalt a szeme elé került egy kisebb lakatfal, amit miután jobban szemügyre vett, kikerült, mivel nem találta érdekesnek. Ahol régen laktak, ott is nagy divat volt a lakatfal, szóval nem látott semmi újat.
  Hirtelen az utcák járhatatlanná váltak és a kocsik is egyre többször fordultak elő. Pár pillanat múlva a lánynak világossá vált, hogy egy gyalogátkelőn halad át. Kaori kanyarogva az emberek közt, kapkodta a lábát és igyekezett nem nekiütközni senkinek. Egy magas fekete hajú fiú majdnem fellökte, de nem volt meglepő, hogy Kaori a föld felé közelített. Ám a srác utánakapott és nem ért betont a feje lágya. Miután nagyokat pirulva megköszönte neki és elnézést is kért, továbbhaladt az utcán, majd feltűnt neki egy narancssárga téglás kerítés. Pár lépés után látható vált számára egy nagy kapu, melyen a Seirin Középiskola felirat szerepelt. Az iskola eszébe juttatta a negyed órája folyt veszekedését a nővérével, ezért bosszúsan elkapta a fejét a kapuról, majd nagyot sóhajtva átlépett alatta és futásnak eredt.
  Az iskola udvara meglehetősen nagynak bizonyult, sok füves résszel és fákkal, bokrokkal. Maga az iskola épülete is óriási volt, mellette egy feleakkora építmény tűnt fel, ami bizonyára a Sportcsarnok. Azzal szemben egy nagy futó pálya, két kisebb kosárlabda pálya és egy futballpálya látszódott. A  térköves úton amin futott, szembe özönlöttek az egyenruhás diákok, akik mind Kaorit kerülgették. A lány az egyik elágazásban a sportcsarnokhoz indult. Majd nem sokkal később feltűnt egy kisebb csoport, akik szanaszét haladtak az út közepén. Kaori az út baloldalára lézengett, ki szeretett volna előlük térni. Épphogy szemügyre vette volna a tagokat, nekifutotta valakinek, elkerülhetetlen volt, hogy a földön kössön ki.
  – Bocsi, nem láttalak! – szabadkozott maga alá húzva a lábát. Eközben a furcsa, kék hajú idegen, akinek nekiment így szólt: – Elnézést, nem esett bajod?

  Kaori zavartan visszaült a fenekére és onnan figyelte az előtte szintén ülő fiút. Egy másik, vörös hajú srác, aki volt vagy két méter kezét nyújtotta a barátjának és felsegítette őt. A kisebb csoportból előkerült egy lány egy óriás legyezővel a kezében és elkezdte csapkodni a vörös hajú fiút azt kiabálván neki, hogy miért nem a lányt segítette fel. Köréjük gyűltek, mindannyian csak álltak és bámultak.
  – Hé, jól vagy? – lépett ki elé Hyuga a csoportosulásból, aki a könyökénél fogva felemelte a lányt a földről és megigazította a haját. – Mit keresel itt?
  – Eltévedtem. – mondta, miközben a füle mögé tűrte a rakoncátlan kék tincseket. A kisebb csapaton moraj futott végig, végül újra Hyuga szólalt meg: – A nővéred tudja, hogy itt vagy?
  – Nem nagyon tűnt fel neki, hogy merre mentem. – vonta meg a vállát nem törődöm stílusban Kaori.
  – Senpai, ő meg ki? – az imént még földön ülő srác érdeklődve fordult Hyuga felé. – Hogyhogy nem vettem észre?
  – Én se láttam... – szólalt fel egy emberként a körülöttük álló népség.
  – Ha ez megnyugtat, én sem láttalak téged. – nevetett fel Kaori a szemüveges srác mellett álldogálva, aki szemöldökét felhúzva hozzátette: – Én pedig észrevettelek.
  –  Tényleg? – fordult szintén egy emberként Hyuga felé a kisebb tömeg.
  – Igen. – vakarta meg zavartan a tarkóját.
  – Elég jók az értékei... – jegyezte meg az edző, miközben közelebb lépett Kaori-hoz.
  – Hee... – lépett hátrább a kék hajú lány. Majd homlokráncolva hozzáfűzte: – Nekem most sietnem kell!
  – Hát, de az előbb mondtad, hogy eltévedtél... – szólalt meg valaki a tömegben.
  – Jaj, de hát az az előbb volt... – nevetett fel zavartan Kaori, eközben már majdnem kihátrált a kapun.
  – Jól van, hagyd a rizsát. – indult meg feléje Hyuga. – Hazakísérlek.
A csapattagok szájtátva bámulták, ahogy a kapitány elsétál az ismeretlen lánnyal. Miután kiértek az iskola területéről, kicsit felengedett Kaoriban a feszültség, így hát beszélgetést kedvezményezett.
  – Szóval ők is tagjai a kosárlabdaklubnak? – ugrándozott Hyuga mellett a lány.
  – Igen – tolta fel a szemüvegét. –, és a lány az óriási legyezővel az edzőnk.
  – Gondoltam. – nevetett fel Kaori. – És a fiú, akit fellöktem?
  – Ő a mi csapatunk fantomjátékosa. – fordult feléje Hyuga, miközben áthaladtak a zebrán. – És elég érdekes, hogy nem vettétek észre egymást. Bár én már messziről észrevettelek.
  – Ez azért van, mert mi már találkoztunk. – kezdett bele mosolyogva Kaori a meséjébe. – Egy évvel ezelőtt tagja voltam egy focicsapatnak. Ott engem is fantomjátékosként kezeltek. Ezért lehet az, hogy nem vett észre és én sem őt.
  – Te, mint fantomjátékos? – képedt el Hyuga.
  – Igen. Nem gondoltad volna, mi? – kuncogott fel Kaori.
  – Erre nem gondoltam, de aznap is érdekes voltál, mikor először találkoztunk a lépcsőházban. – vont vállat, visszaemlékezve. – Egyértelműen először a nővéred tűnt fel, aztán valaki, aki a lépcsőn ül. – nevetett fel a fiú, Kaori mosolygott ezen egyet, majd hirtelen kinyitotta és összezárta a száját, végül megszólalt: – Feltűnt, mi? – könyökölt bele az oldalába a szemöldökét húzogatva.   
  A nyári kora délutánnak köszönhetően nem kellett sietniük sehová. Csendben sétáltak az utcákon, természetesen a lány teljesen rábízta az irányítást Hyugára, hogy merre mennek.
  Egy elágazás után beértek egy Kaorinak már ismerős utcába, ahol pár lépés után feltűnt a nővére fehér Land Cruiser-e, ami még mindig a panelház előtt parkolt, ugyanott, ahol tegnap este. Ezek szerint Hijori még mindig itthon van és ma ki sem mozdult, gondolta Kaori, miközben az ajtóhoz sietett és beírván a kódot kitárta az ajtót Hyugának.
  – Nem kéne helyet cserélnünk? – nézett a lányra felhúzott szemöldökkel. A lány nevetve megvonta a vállát és megvárta míg beér rajta fiú.
  – Hát, köszönöm, hogy hazakísértél. – kezdte el a hálálkodást, miközben felfelé baktattak a lépcsőházban.
  – Igazán nincs mit. – mosolygott rá Hyuga, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Na, és sikerült már iskolát választani?
  – Én már döntöttem. Csak nem tudom Hijori, hogy fogja fogadni. – húzta el a száját Kaori. – Ő mindenképpen azt szeretné, ha egy jó suliba mennék tovább. Mint a Kaijo vagy Shutoku...
  – És te hova szeretnél menni? – tette fel a kérdés Hyuga, miközben megálltak Hijori-ék ajtaja előtt.
  – Hát én a... – gondolkozott Kaori. – Természetesen a Seirinbe! – kiáltott fel a lány, majd kinyitotta az ajtót. – Bejössz?
  – Örülök, hogy a Seirin-be jössz! – mosolygott Hyuga, eztán elfogadta a meghívást és átlépte a küszöböt.
  – Hijori megjöttünk! – kiáltotta el magát Kaori, miközben testvére szobája felé indult. – Hijori? – kukucskált be az ajtaján.
  – Kaori! Szerintem ez neked szól. – kiabált oda neki Hyuga egy cetlivel a kezében. Kaori gyorsan becsukta a nővére ajtaját, majd a konyhába somfordált. Odalépett a fiú mellé, aki átnyújtotta neki a levelet.
  – Elmentem dolgozni. – olvasta fel hangosan, majd a papír felett rápillantott Hyugára. – Mégis hová ment dolgozni?!

第1章 - Tokyo

  Eléggé későn volt már, mire Tokióba értek a Daichi lányok. Ahányszor meglátták a Japán főváros fényeit, elámultak. Ez most sem volt másként. Mindig érdeklődve figyelték a színes reklámtáblákat, a nagy betontömböket, melyek oldalán óriás kivetítőn lejátszottak mindenféle videókat, képeket ismételgettek, s ők tudták, legalábbis az idősebbik Daichi lány tudta, hogy ennek mekkora nagy marketing szerepe van.

  Jártak már a nagyvárosban, nem is egyszer, hiszen az Apjuk sokszor hozta el őket mérkőzésekre, már ha kosárlabdáról volt szó. Kaori persze mindig szétunta magát a nézőtéren ücsörögve, vele ellentétben a nővére, Hijori nagyon jól érezte magát a meccseken, mindig beleélte magát, na meg persze az Apjuk, aki szintúgy nagyon élvezte. De nem mindig csak sportőrületből jöttek ám Tokió városba, sokszor nézelődtek a nagyobbnál-nagyobb bevásárlóköztpontokban. Néha beültek a CinemaCity egy-egy akkori premier előtti vetítésére, vagy pedig szívesen csatangoltak néhány sportáruházban, hogy lehűtsék magukat a meccsek után, mivel mindig felcsigázta őket a versenyszellem, a játszani akarás. A kihívás, hogy új ellenfelekkel nézzenek szembe.
  A költöztető kamiont követte egy fehér Toyota Land Cruiser, amit az idősebbik lány, Hijori vezetett élvezettel. A kocsit a tizenhatodik születésnapjára vette, saját maga. Apja meglepett volt, mikor hazaállított vele, hiszen azt sem tudta, hogy a lányának van jogosítványa. Így hát megdöbbenve kérdezte tőle, honnan volt erre pénze, de ő csak azt válaszolta: – Egy menő étteremben dolgozom. – majd unottan a dolgára indult aznap. Persze ez nem mind volt igaz. A nagyszüleik, akik Hiroshimában éltek, szívesen segítették ki unokájukat és bármiről legyen szó, ők mindig támogatták őket. Hijori a jogosítvány megszerzése után előszeretettel vezette a kocsit. Kaori pedig minden egyes alkalommal visszafojtott mosollyal figyelte a nővérét, ahogy felelősséget vállal saját maga és embertársai épségéért.
  Az anyósülésen csücsült a húga, aki csendben figyelte a sok színben pompázó, mellette elhaladó tájat. Annak ellenére, hogy Tokióban 23 kerület van, ők pont Shinjukut nézték ki maguknak. Talán azért esett erre a körzetre a választásuk, mert egy kicsivel több park volt feltüntetve a térképen. Ez a kerület a város, azaz Tokió kereskedelmi és adminisztrációs központja, melyben a világ legforgalmasabb vasútállomása, a Shinjuku pályaudvar, és a Tokiói Fővárosi Önkormányzat épülete található. A pályaudvar környéke hatalmas üzletházakkal, elektronikai üzletekkel, mozikkal, éttermekkel és bárokkal van tele. Számos nemzetközi hotelhálózat működtet itt hotelt. A városrész legnagyobb zöldterülete a Shinjuku Gjoen, ami felkeltette az érdeklődésüket és alig várták, hogy bejárják azt.
  Az út nem volt izgalmas, inkább nevezhető hosszúnak, és unalmasnak. Bár ki ne unatkozna egy 5 órás autóúton, amin egy nagy kamiont kell követni, s az csigalassúsággal halad? Hijori is unta az utat, de ő annyira nem fejezhette ki magát, mivel a vezetésre kellett összpontosítania. Nem beszélve a húgáról, Kaoriról, aki szétcsúszva fetrengett már az anyósülésen unalmában. A lányok nem szóltak egymáshoz, mindketten el voltak foglalva a saját kis gondolataikkal. A nővér aggódó pillantásai a húgára való szempontból egy kicsit kezdett kínossá válni Kaori számára, de nem mondott semmit, mert nem szerette volna megtörni a csendet, ami köztük honolt.
  Mikor az előttük  haladó költöztető kamion beért a megfelelő  kerületbe, mindketten kihúzták magukat ültükben és kíváncsian fürkészték az új otthonuk környezetét. Egy utcába befordultak, majd a bizonyos emeletes ház előtt parkoltak le, miszerint megérkeztek ahhoz a címhez, amit az indulás előtt egyeztetett az idősebbik testvér a sofőrrel. Egyszóval elérkeztek a célhoz. A lányok egyből kiugrottak a kocsiból és a sofőrhöz, valamint a költöztető csapat segítségére siettek. De amint Hijorinak eszébe jutott, hogy még nem is tudják hányadik emelet, nem hogy azt, hogy hányas számú lakás az övék, visszafordult az autóhoz és kivette a kulcsokat, majd egy cetlit, amire kódok voltak leírva.
  – Ezen van a jövőnk... – motyogta magának, majd a kaputelefonhoz sietett és beírta a számokat. Eztán az ajtó sípolva kitárult előtte. Megérezte a húga kezét a vállán, ezért odabólintott neki és együtt beléptek.
  Tágas előtér tárult eléjük, ahol esernyőtartók, fogasok és postaládák sorakoztak a fal mentén. Az épület kívülről kellemes zöld színt kapott, ám belül egy kicsit sötétebb színűre mázolták a falakat. Az előtérből egy folyosó nyílik, mely ha véget ér, két irányba folytatódik. Ha balra indulnak, akkor a lányok a lépcsőházba jutnak, ha pedig jobbra, akkor az épület mögötti kis parkba, meg persze a többi lakáshoz.
  Balra kanyarodván, elindultak felfelé a végtelensége nyúló lépcsőn. Kaori a nővére előtt ugrált, míg úgy nem gondolta, hogy a megfelelő emeleten vannak. Hijori a fejét rázta és közölte vele, hogy még egy forduló, s ott vannak. Az ujján körözött a kulccsal, majd Kaori vállára téve a kezét meglökte Őt, hogy löketet kapjon. Kaori futásnak eredt, még a lépcsőforduló végén meg is botlott az utolsó lépcsőfokban és seggre ült.
  Hyuga Junpei fáradalmas edzésről érkezvén haza, észrevette, hogy egy kamion áll a panelház előtt és egy kisebb tömeg, akik bútorokat, valamint dobozokat pakoltak. Tudatosult benne, hogy az új lakók ma érkeznek meg, bár az Anyja mesélt neki erről, mégis kiment a fejéből. A kosárlabdáját pattogtatva elindult a nyitva hagyott bejárati ajtóhoz. Majd miután elért a lépcsőfordulókhoz abbahagyta a labdavezetést, mivel elvileg a házban nem lehet, s a hónalja alá fogva lépcsőzni kezdett. Három és fél forduló után fülelni kezdett, ugyanis hangokat, felettébb hangos nevetést hallott. De ezzel nem törődve továbbhaladt. Négy lépcsőforduló után végleg megtorpant, mert valaki elállta az útját.
  Egy világoskék szinte fehér hajú lány nevetve fogta a hasát, majd letörölte könnyeit, amik persze a nevetés miatt törtek utat maguknak. Ezután kezet nyújtott egy másik, földön ülő lánynak, kinek kellemes, kék színű hajkoronája volt. Akit eddig észre sem vett Hyuga. Megdöbbenve hátrébb lépett, s onnan szemlélte a útját álló lányokat. A labda kiesett a fiú kezéből és párat pattanva a lépcsőn végleg elhalt. Mire a lányok oda kapták a fejüket az idegen fiú ügyetlenkedésére. De Hyuga-nak nem volt ideje törődni vele, mert pont ebben a pillanatban megcsörrent a mobiltelefonja, melyet egy kis keresés után a táskája zsebében talált meg. Hyuga egy mosolyt eresztve kapta fel a labdát, majd a füléhez emelte a telefont. Végül mindhárman egy irányba folytatták  útjukat, de Hyuga a 34-es számú ajtó előtt állt meg, míg a Daichi testvérek egyel továbbhaladtak, a 35-öshöz. Hijori idegesen fordította el a zárat, majd szélesre tárta az ajtót.
  – Ez óriási! – kiáltozott a húga örömében, aki az üres lakás közepén állva forogni kezdett. Ám nem tartott sokáig ez a forgólósdi, mivel Hijori rászólt, hogy maradjon csendben, hiszen nem csak ők laknak ebben a házban. Majd fejével balra intett, utalva az előbbi fiúra. Ezután az idősebbik testvér az ablakhoz indult, miközben zakatolt a szíve. Kinézett rajta és bár már besötétedett neki egyből szembe tűnt egy kosárlabdapálya. Elmosolyodva magához intette a testvérét, ki kíváncsian odalépett mellé.
  Kaori nem szólt semmit a látványhoz, tudta, hogy egyszer ez is elfog jönni. Végleg el kell felejtse a futballt, hiszen ennyivel tartozik a nővérének, ha már vele jött, hogy mindent újrakezdjenek. Emlékképek kezdtek özönleni a fejében, ahol fekete-fehér focilabdát rugdosott, nagy mosollyal az arcán. Gyorsan megrázta a fejét, s így szólt: – Szeretném, ha megtanítanál kosárlabdázni!
  Hijorit a kijelentés elég váratlanul érte. Sőt, egyáltalán nem számított arra hogy húga ilyen nyíltan fogja tudatára adni, hogy szeretné, ha boldog lenne. Hiszen két éve volt talán, hogy nagy veszekedés történt köztük. Nem tudták eldönteni, hogy melyik sport a jobb. A kosárlabda vagy a futball. Kaori labdáját folyton-folyvást leszavazták, épp ezért tudta Hijori, hogy ki nem állhatja a kosárlabdát.
  – Nem vagy erre kötelezve, Kaori... – nyúlt a húga keze után, de ő elrántotta és kifelé indult a lépcsőházban, de megakadt. Nővére szemében megértés csillant, és remény. Ez a látvány arra ösztökélte, hogy maradjon még. 
  Hyuga elbambulva nézte, ahogy a lányok belépnek a vadonatúj lakásukba, majd belépett ő is a sajátjukba. Az ajtó előtt lerúgta a cipőjét, majd a szobájába indult, miközben odaszólt a nappaliban tévéző Anyjának: – Megjöttek az új lakók! – egy pillanatra megállt, míg megvárta Anyja válaszát.
  – Akkor már ne küldjek nekik egy tálca sütit üdvözlésül? – kiabált vissza neki. Mire Hyuga nagyot sóhajtott és feljebb tolta a szemüvegét, miközben tovább indult. – Szerintem ne. Már késő van. – válaszolta, majd végleg eltűnt a szobájában.
  – Rendben! De akkor holnap reggel átviszed nekik! – kiáltott oda még egyet a fiának. Hyuga nem szólt, de nem is kellett volna, mivel az Anyja tudja, hogy hallotta amit mondott. Megforgatta a szemeit, majd ledobta a kosárlabdáját az ágyára, ezután ő maga is levágódott az ágyára. A mai edzése nehéz volt, hiszen az edző fejleszteni akarja a csapat képességeit, hogy kisebb-nagyobb gondok nélkül bejussanak a Téli Kupára. Nagyot sóhajtva a hasára fordult és az ablakon keresztül figyelte a lenn rakodó költöztetőket.
  A lányok lesiettek az utcára és közölték a főnökkel, hogy mely berendezésekkel kezdhetnek. Elsősorban a hálószobákba való ágyakat, valamint éjjeliszekrényeket vitték fel és rendezték fel.
  A lakás egy konyhából nyíló nappaliból, egy fürdőszobából és két hálószobából áll. Ezeket a helyiségeket elválasztja egy kisebb szabad hely, amit akár folyosónak is nevezhetünk és aminek a vé‎gén egy széles üvegajtó van, azon keresztül juthatnak ki az erkélyre. A két hálószoba egymás mellett van, Kaori választott azt, aminek nagyobb ablaka van, így Hijorinak muszáj volt beérnie a kisebb ablakkal.
  Miután az elvárásoknak megfelelt a két szoba, jöhetett a nappali. Bár nem vitték el az Apjuk kanapéját, mégis megoldották, hogy legyen egy nekik is. A régi lakásban Hijorinak nagy tévéje volt, így azt is elhozták, s mivel a tévéhez kényelmes ülőhely kell, pár napja a kiszemelt garnitúrát is megrendelték, de sajnos az csak holnap érkezik meg.
  A konyha valamilyen szinten maradt olyan, ahogy az előző lakók hagyták, így csak a tányérokat, poharakat, valamint a kellékeket kell majd még beszerezzék.
Hijori a Land Cruiser-höz lépve kinyitotta a csomagtartót, kivette a húga bőröndjeit, s ledobta a földre. Beljebb mászva az autóban, végre meglettek a saját bőröndjei is, amiket izgatottan húzott ki. Megakadt a szeme egy kosár-, és egy focilabdán. Mosolyogva kisodorta őket a kezével, hagyta hogy gurulni kezdjenek az aszfalton. A húga futásnak eredt és megállította a labdáját, s belerúgva egyet, visszaküldte a kocsihoz.
  Kaorinak a kosárlabdára esett a pillantása és nem tudta, hogy mihez kezdjen vele. Lehajolt és a kezébe vette. Körbe-körbe forgatta, és vizslatta, mígnem arra jutott, hogy földhöz vágja. Gondolataiban az cikázott, hogy megnézi, milyen keményre van felfújva a labda, hiszen ez fontos, minden szemszögből. Ám a labda nem volt lapos, és amint a földhöz ért, vissza is pattant, egyenesen Kaori arcába. Piros nyomott hagyva a szép, világos bőrön a labda végül Kaori karjaiban kötött ki, aki dühösen bámult rá. Nővére erre nevetni kezdett, de úgy, hogy alig tudta abbahagyni, mire ő is kapott egy csúnya pillantás Kaoritól. Újrapróbálta, de most csak engedte, hogy a labda kiessen a kezei közül. Felmérte a labda esési sebességét, a tenyerét végül sikerült a labdára helyeznie, és elkezdte pattogtatni.
  A narancsszínű szörny rakoncátlanul próbált Kaori rossz kedvében járni, ezért sikerült kikerülni a karmai közül. Mint általában a lány a lábával nyúlt utána és mérgében egy jó erőset rúgott beléje. Kaori ijedten húzta fel a lábát, amelyikkel belerúgott. Bosszúsan a bokájához kapott és szorongatni kezdte azt.
  – Ne legyél ennyire felbőszült! – nevetett rajta Hijori, miközben lehajolt és felvette a labdát, majd az ujján kezdte el pörgetni. Kaori kiöltötte rá a nyelvét, és bosszúsan az autó felé indult, hogy felvigye a holmijait. Végül Hijori is gondolt egyet, hogy jobb lenne felsietni a dolgaival, de előtte még párszor lepattintotta a narancssárga labdát az aszfaltra. Szomorú mosolyra húzta a száját és visszadobta a kocsi csomagtartójába az említett tárgyat, majd rácsapta az ajtót, végül pedig bezárta az autót. Nagyot sóhajtva felkapta az egyik utazótáskáját a vállára, aztán lehajolt, hogy kezébe fogja a bőröndje fogantyúját.
  Már szinte teljesen besötétült, mire az utolsó táskát, valamint bőröndöt felcipelték a lányok, még jó, hogy a panelház előtt ki van világítva a parkoló. Kaori fáradtan dobdta le a legutolsó táskáját a nappaliba. Majd egy pillantást vetett az ablakra: – Hú Hijori, nézd mennyi csillag van az égen! – kiáltott fel izgatottan. Testvére nevetve oda oldalazott mellé, s ő is kibámult az üvegen keresztül.
  – Ma elvileg teljes egészében látható lesz a Tejút, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen tiszta az ég. Egy felhő sincs az égen. – ámuldozott az idősebbik testvér. Kaori is elámulva pásztázta a koromsötét eget világoskék szemeivel.
  – Na de gyere! – rángatta el Hijori az ablaktól egy nagy ásítás közepette. – Menjünk aludni. – indult  el a szobája felé, de még visszapillantott a válla felett a húgára: – Sipirc lefeküdni.
  Kaori nevetve elfutott mellette, egyenesen a szobájába, de még az ajtóban vissza szólt neki: - Jó éjszakát, Hijori!
  – Jó éjt, húgi!

  Madárcsicsergésre és lágy szellőre számítottak a lányok, ámde helyette megkapták a szokásos nagyvárosi zajokat. Kaori ásítva fordult át a hátára, és nyitott szemmel pásztázta a plafont. Ellentétben vele, nővére már egy ideje fenn van, s éppen a reggelit készíti újdonsült konyhájukban. Sóhajtva törölte meg a kezét a kockás kötényébe, majd a testvére szobája felé vette az irányt.
  – Hé, Kaori! – kopogott be az ajtón, majd bedugta rajta a fejét. – Kész a reggeli.
Húga csodálkozva nézett rá, majd felült az ágyban. Szemöldökét felhúzva pillantott Hijori kötényére.
  – Menő a kötényed! – mondta nevetve, mire nővére is lepillantott a kockás ruhadarabra és neki is nevethetnéke támadt. Hijori gyorsan kiszaladt a konyhába, nehogy odaégjen a tojásrántotta, míg Kaori meglátogatta a fürdőszobát, hogy felfrissüljön. Pár perc elteltével már készültek asztalhoz ülni, Hijori műanyagtányérokra szedte ki a frissen sült rántottát. És pont ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nővér mindkét keze tele volt, ezért idegesen hátraszólt a válla felett a húgának: – Kaori, nyisd ki azt a rohadt ajtót!
Kaori nevetve az ajtóhoz szaladt és mosolyogva kinyitotta azt. Egy sötét hajú, szemüveges fiú jelent meg az ajtóban egy tálca sütivel.
  – Üdv! Hyuga Junpei vagyok, itt lakom a szomszédban. Édesanyám küldött nektek egy tálca üdvözlősütit. – erőltetett magára egy mosolyt. Kaori odasietett a fiúhoz és megköszönve, kikapta a kezéből a tálcát, s letette a konyhapultra.
  – Szia! Kaori Daichi vagyok – nyújtott kezet neki. –, Ő pedig a nővérem Hijori! – mutatott a konyhában forgolódó lány felé. – Kerülj beljebb!
  – Kaori! – szólt rá a nővére. – Vegyél le még egy tányért a vendégnek. – mosolygott rá az ajtóban toporzékoló Hyugára. A fiú megigazította a szemüvegét, majd halkan megköszörülte a torkát: – Köszönöm a meghívást, de edzésre kell mennem!
  – Milyen edzésre mész? – nyújtotta el a szavakat Kaori.
  – Gondolom golfozni megy. Nem látod a golfütőket a hátán? – kérdezte Hijori. Kaori erre Hyuga háta mögé pillantott, de még Hyuga is odanézett. Hijori erre nevetésben tört ki. – Nem mondjátok komolyan, hogy elhittétek?! – kiáltott fel hitetlenkedve, miközben a szemét törölgette. Néhány pillanat múlva már együtt nevettek.
  – Kosárlabda edzésre mész, ugye? – nézett rá mosolyogva Hijori a srácra.
  – Igen. – válaszolta Hyuga, miközben feltolta a szemüvegét az orrán.
  – Jaa, tényleg! Te vagy a srác tegnapról. – esett le Kaorinak. – Akkor te most tudsz kosarazni? Megtanítasz? – kérdezte csillogó szemekkel, izgatottan.
  – Öö...
  – Na de Kaori! – pirított rá a nővére, mire mindketten Hijori felé fordultak. – Úgy volt, hogy én leszek a tanárod! – nézett rá elszomorodva.
  – De azt mondtad, hogy nem vagyok rá köteles...
  – Hát mert nem is! De nem azt mondtam, hogy nem tanítalak meg, hanem azt, hogy nem vagy rá köteles. – tette le a teli tányérokat az asztalra.
  – Hát, ne haragudjatok, de nekem most sietnem kell, mert elfogok késni! – pillantott az órájára Hyuga. – Egyszer eljöhetnétek megnézni egy edzést. Ha gondoljátok...
  – Mindenképpen! – válaszolta Kaori, pont akkor, mikor a nővére: – Majd még meggondoljuk!
  – Várj Hyuga! – szólt még gyorsan utána Kaori. – Hol tartjátok az edzést?
  – A Seirin Középiskola Sportcsarnokában! – kiáltott vissza, majd végleg eltűnt az ajtó mögött.
  – Jaj, tényleg! – kiáltott fel Hijori. – Iskolába is kéne járnunk!

プロローグ- Költözés

  Korán volt, mikor vették a lányok a fáradtságot, és lenyomták az ébresztőórájukat. Csak egy valami inspirálta őket arra, hogy felkeljenek. Új városba fognak költözni a minap, Tokióba, és még időben be kell pakoljanak, mert a délutáni órákban fog megérkezni a költöztető.

  Kaori Daichi félrehajtotta a takaróját az ágyán, és kiszállt alóla. Máris megcsapta a hűvös szellő, ami miatt kirázta a hideg, s képtelen volt magára rántania a paplanját, hogy tovább melegítse őt az. Gyorsan  kapkodta a tekintetét, egy valamit keresve, a halványkék bundás papucsát. Miután megtalálta és belebújt, kicsoszogott a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát.

  A szomszéd szobában, Hijori Daichi úgyszintén lassan tápászkodott ki az ágyából. A tegnap este kitett ruhát kereste a szemével, amit mára szánt. Megtalálva a fontosnak bizonyuló kellékeket, felöltözött, majd kiment a fürdőbe, hogy felfrissítse magát.

  Annak ellenére, hogy régóta élnek itt, még nem annyira szokták meg, sem a környezetet, sem a lakást, amin az Apjukkal együtt osztoznak. Egy dolog hozta őket hármukat ide, az új dolgok felfedezése, meg persze az Apukájuk vadonatúj munkahelye. A lányok azonban nemigen találtak semmi olyat, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésüket.
  Két napja történt ebben a családban, hogy kiderült az igazság, s ezért határozták el magukat, hogy ott hagyják az Apjukat.

  A mosakodás után Hijori egyszerű lófarokba fogta a haját, míg húga, Kaori kiengedve hagyta. Felöltözve jelent meg nővére küszöbén, melegítő nadrágot és egy sima fehér pólót viselt. Öltözködés után a konyhába mentek, hogy bekapjanak valamit reggelire, ha már elhatározták, hogy költözni fognak. Általában alig van valami a hűtőben, ebből kifolyólag alig szoktak enni valamit. Miközben leültek az asztalhoz, ahol mindig közösen szoktak étkezni az Apjukkal, Hijori kinézett az ablakon: – Esik... – jegyezte meg reszelős hangon, mire Kaori is ablak felé fordult, s kibámult rajta.
  Kaori testtömege alig érinti a ötven kilogrammot, erre még rádob a magassága is. Nem valami magas, de annál gyorsabban tud mozogni és erre nem csak ő maga jött rá. Hiszen öt éven keresztül tagja volt egy focicsapatnak, amiben igazán jó csatárként játszott. Annak ellenére, hogy a nővére ki nem állhatja a futballt... Kaori-hoz híven megunta a sportot, és ott hagyta a csapatát.
  Hijori Daichi-t a legjobb kosárlabdások közé sorolhatjuk. Az Ötök aduászaként volt ismert, 9 éve alapította a kosárlabdacsapatot azért, hogy ők legyenek Európa legjobbjai. Az angol időjárást kihasználva elég embert talált egy fedett pályán, hogy elsősorban induljanak kisebb mérkőzéseken. De nem ment ám minden felhőtlenül, hiszen a csapattagok nem akarták elfogadni Kapitányként, sem pedig edzőként. Hijori eltökéltségét látván rájöttek, hogy nála jobb Kapitányt el sem tudnának képzelni maguknak. A hegyi-beszédét meghallgatva kialakult egy edzési terv - meg persze a bizalom -, amit a srácok tisztességesen betartottak. A lány nem akart rájuk erőltetni semmit, de tudta, hogy mindnyájan szeretik a kosárlabdát, hát akkor miért ne menjenek versenyekre?
  Az első mérkőzésük egy selejtező volt, amit meg is nyertek és bejutottak a Nyári Kupa elődöntőjébe. Sorra nyerték a mérkőzéseket, mígnem ők lettek Európa legjobbjai, majd oszlott a csapat. Hijori az elején megbeszélte velük, hogy a csúcson abba fogják hagyni a játékot, és visszavonulnak egy kis időre.
  A Daichi család egy évvel később költözött vissza Japánba, Jokohamába. Már 4 éve jöttek haza, de a lányok újra költözni kényszerülnek.