Nagy volt a nyüzsgés ezen a csodaszépnek ígérkező délutánon a közeli kis kajáldában. Amit az ember kedve szerint nevezhetett akár kávézónak, étteremnek, este felé pedig bárnak. Noha a Nap hét ágra sütött, s a járókelőkről folyt a víz nagy sietségükben, ahogy elhaladtak az étterem előtt, még így is akadtak páran, akik betértek egy jó kis hűsítő jegeskávéra, vagy éppen a késői ebédjüket fogyasztották el. Éppen egy kisebb csoport tért be az étterembe, amit az ajtó fölött himbálódzó csengő szorgalmasan jelzett is. Hijori Daichi sietve kilépett a pult mögül, s kis noteszét előkapva megindult az asztal felé, ahová letelepedett az előző kis csapat. Útközben még előkereste a tollát is, ami elbújt a kötény zsebének a legmélyére.
– Sikerült már választani? – Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen meg a hangja. Mindig is félt az idegenektől, sosem mert a szemükbe nézni. A társaság egy emberként fordult feléje, majd egy ember közülük elmondta, hogy ő mit kér. Hijori fogta a tollát, kinyitotta gyorsan a jegyzettömböt, majd remegő kézzel lefirkantotta. Utána az asztal többi tagja is elmondta, hogy mit szeretne, s Hijori pontosan fel is írta azokat. Majd amilyen gyorsan csak tudott, elsétált az asztaltól, miközben izzadó tenyerét a kötényébe törölte. Belépett az étterem hátsó részébe, ami megegyezett a konyhával, majd kitépte a kis cetlit és felszúrta a szakácsoknak. Örült, hogy nem mosogatni osztották be, másrészről viszont feszengett, hogy idegen emberek közé kell menjen és kommunikálni velük. A konyhában egy csomó fehér ruhás, fehér kuktás, hajhálós és kesztyűs emberke sürgött-forgott. Egy vörös hajú fickó épphogy nem fellökte, miközben egy nagy lábossal futkározott a fehérre csempézett helyiségben. Ez a nagy fehérség, a fehér csempe, a fehér falak, s az emberek fehér köpenye miatt Hijorinak az az elképzelése támadt, hogy egy kórházba került. Rosszabbik esetben egy diliházba.
– Hé, te! Mit álldogálsz ott?! – kiáltott fel valaki mögüle, mire megfordult. Az egyik pultos állt mögötte, akit nevezhetünk a felettesének is. Hijori gyorsan megrázta a fejét, hiszen tényleg nagyon elbambult. Sietve kilökte a könnyű barna ajtót, majd körbenézett az étteremben. Mivel nem hétvége volt, nem volt csúcsforgalom, s éppen ezért, csak egy pincér dolgozott. Jelen esetben, pincérnő, aki nem más volt mint Hijori. Az egyik pénztáros gyorsan elhadart neki valamit, majd kezével az ablak felé intett, jelezvén, hogy az egy új vendég és szedje fel a rendelését. Hijori nagyot sóhajtva kilépett a biztonságot nyújtó pult mögül, s megindult az ablak felé. A szemöldöke a magasba szökött, ahogy szemügyre vette az asztalnál ülő személyt. A srácnak éppenséggel pirosas, bordós haja volt és még ülve is hatalmas óriás látszatát keltette. A lány idegesen nyelt egyet. Pont az ilyen embereket nem szerette. Akik nagyobbak, erősebbek voltak nála és folyton eltiporták a porban. Erről a fiúról sütött, hogy veszélyes. Nem tudta visszafogni keze remegését, miközben előkereste a jegyzetfüzetjét és a tollát.
– M-Mit hozhatok? – Most még a szája is meg-meg remegett, hiszen nem tudta levenni róla a szemét, csak úgy vonzotta a tekintetét.
– Nyolc nagy hamburgert... – nézett fel a szemébe. Hijori lélegezni is elfelejtett, annyira megijedt. A toll már annyira izzadt az ujjai közt, hogy a következő pillanatban már a padló felé zuhant. Hijori várta, hogy padlót érjen, ám ez nem következett be.
– Hé, minden oké? – nyújtotta feléje a tollat az előtte ülő srác. Hijori ijedten elkapta a tekintetét miközben összerándult és hátrébb lépett.
– Persze – felelte suttogva, majd elvette az előtte lebegő tollat. Gyorsan lefirkantotta a rendelést, majd elsietett az asztaltól. Magában azért imádkozott, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy mindjárt elájul. A kollégái aggódva figyelték, ahogy leadja a rendelést, majd a készekkel kifelé indul. Az egyik pultos lány, akinek éppenséggel semmi dolga nem akadt, elkapta a karját. – Ó, hagyd csak. Majd én kiviszem! – vette át tőle a rendelést. – Eléggé rosszul nézel ki, miért nem pihensz egy kicsit? – lökte ki az ajtót, majd eltűnt mögötte. Hijori lihegve rogyott le az egyik fal menti kis székre, majd a tenyerébe temette az arcát. Hogy lehetett ekkora marha, hogy szemkontaktust létesít egy vendéggel? Eddig is mindig lesütött szemmel vette fel a rendelést, és sosem nézett az emberek szemébe. Amit valljuk be többen illetlenségnek vennék. De Hijori nem illetlenségből csinálja, hanem nem mer a szemükbe nézni, mert mint minden állat, az emberiség is a másik szeméből képes kiolvasni a félelmet. És ha valaki megérzi a félelmet, akkor ráharap a félénkségre és még jobban megfélemlíti a feszengő személyt. Legalábbis Hijori egy ideje így gondol a világ legrémisztőbb dolgára. Nem arról van szó, hogy lámpalázas, bátortalan, esetleg nem szeret közösségben lenni. Csak nem szereti az idegeneket, szó szerint retteg tőlük. Sokszor próbált már húga segítségével túllépni a rettegésén, de eddig mind sikertelenül. Bár ő mindig próbálkozik, még most is a legnagyobb erőfeszítéssel odateszi magát, hisz emberek, idegenek közt van. Nem arról van szó, hogy nem szereti a munkáját, bár nagyon nehéz neki. Tegnap már idejött egyezteti az étterem tulajdonosával, s akkor találkozott az itt dolgozókkal, de most mégis olyan, mintha idegenek között lenne. Ennek ellenére, reméli hogy hamar megszokja az embereket és nem feszengve fog bejárni dolgozni. Még szerencse, hogy megtalálta ezt az éttermet, így nem kell Kaorinak aggódni semmi miatt. Kifújva a benn tartott levegőt, felegyenesedett és körül nézett. A szakácsok és a segédek futkároztak a szűk helységben. Az előbbi lány, aki átvette a rendeléseket, már másodszor jön be a lengőajtón. Hijorinak ez az egyetlen lány, akit szimpatikusnak tart és ha jól emlékszik a nevére, akkor Natsuki... Sajnos a vezeték nevére már nem emlékszik. Natsuki pont ebben a pillanatban vette le a kötényét és akasztotta fel a falon található fogasra. Hijori tágra nyílt szemekkel pillantott fel a faliórára. A műszakja neki is ebben a percben járt le. Eleresztett egy apró mosolyt, majd felállt és kikötötte ő is a kötényét.
– Te is pont most végeztél, Hijori? – A lány a hang hallatára összerezzent és hátat fordított a fogasoknak. Hijori bólintott Natsuki kérdésére, majd kivette a szekrényéből a táskáját. – És mivel mész? – lépett oda mellé mosolyogva.
– Gyalog. – válaszolta és hátrafelé indult. Az étteremnek a hátsórészén volt egy ajtó, amin a dolgozóknak tartottak fenn, mert ott szoktak ki-be járni. Az ajtóhoz érve, meglökte azt, majd kilépett a friss levegőbe. A háta mögül sietős léptek hangjára lett figyelmes, mire gyorsított a járásán.
– Hé, várj már meg! – nevetett fel Natsuki, majd futni kezdett utána. Hijori megtorpant és érdeklődve megfordult, s bevárta a lányt. – Én is a Shinjuku felé lakom. Menjünk együtt.
– Hm... – helyeselt Hijori, majd újra útnak indult. Az étterem előtt haladtak éppen el, mikor kinyílt az ajtó. A Daichi nővér az ajtó felé pillantott és megfagyott benne a levegő. Pont az a srác lépett ki rajta, aki ma visszaszorította a sarokba és aki le nem vette róla a szemét.
– Ki ez a srác? – zökkentette vissza Natsuki hangja a valóságba. – Csak nem a kiszemelted? – vigyorgott rá a lány, miközben végig mérte a még mindig ajtóban álló fiút.
– Nem. – rántotta meg a táskáját a vállán és sóhajtva tovább indult. Natsuki sietve beérte és egy ideig csendben haladtak a szinte üres utcán.
– Te mindig ilyen keveset beszélsz? – ugrált mellette a lány, miközben fekete haja a szemébe lógott. Hijorinak egyből a hiperaktív húga jutott eszébe, és egy picit elmosolyodott.
– Nem tudom... – húzta el a száját ijedten. Tényleg ilyen keveset beszélt volna? Neki nem nagyon tűnt fel, hiszen szeret beszélgetni. Csak nem idegenekkel.
– Naaa... Mesélj magadról! – mosolygott rá Natsuki, majd csöndben várta, hátha elkezd mesélni Hijori. De arra várhatna akár holnapig is, hiszen nem nagyon szeret magáról beszélni a Daichi lány. Végül a pár perc néma csendet is Natsuki törte meg: – Hát jó, akkor mesélek én. – nevetett fel halkan. – Igazából nagyon szeretek beszélgetni... Sokszor az emberek agyára megyek a hiperaktívitásommal. Bár gondolom már észrevetted. – nevetett fel ismét, miközben elmerült a mesélésben. – Egyedül élek, a Shinjuku körzet keleti részén egy kicsi lakásban... A szüleim nagyon utálták egymást, minden álmuk volt, hogy elváljanak, csak közben megfeledkeztek rólam. Emlékszem ott álltam egyedül a csendes, üresen hagyott régi házunk nappalijába. – mosolyodott el szomorúan a régi emlék hatására. Hijori döbbenetét leplezve fordult Natsuki felé, majd gyorsan elkapta a tekintetét, mielőtt még szemkontaktust létesíthettek volna. – Na, de ez nem lényeges. Végül fogtam magam és ideköltöztem. És te? Te is egyedül élsz?
Hijori háromszor is átgondolta magában, hogyan fog lelépni a lány elől. De végül találkozott a tekintetük és meggondolta magát. Natsuki szemében nem látszott az a szokásos gonoszság, amitől folyton beszokott rezelni.
– Én a húgommal költöztem ide. – mondta halkan, s feltűnt neki, hogy a hangja egy kicsit sem remegett meg. Natsuki mosolyogva bólogatni kezdett és kérdezősködni kezdett Kaoriról. Hijori illedelmesen, bár szűkszavúan válaszolt minden kérdésére. Elmesélte neki, hogy húga is pont ennyire hiperaktív, mint Natsuki. Majd nevetve hozzárakta, ha nem jobban. Bár Hijori nem beszélt annyit, mint a fekete hajú lány, azért jó hangulatban telt a séta. Végül egy kereszteződéshez értek, majd áthaladtak a zebrán. Hijori jobbra folytatta volna az útját, de feltűnt neki, hogy Natsuki megállt az átkelőhely előtt. Megtorpant, majd visszasétált a lány mellé.
– Én itt balra megyek tovább. – mosolygott rá, majd hirtelen eszébe jutott valami és előkapta a mobilját. – Megadod az e-mail címed?
– Persze... – vette elő ő is a telefonját, majd lediktálta neki, eztán ezt fordítva is megismételték. Hijori visszacsúsztatta a táskájába az eszközt. Intett egyet Natsukinak, majd hátat fordítva újra útnak indult. Már majdnem az utca végéhez ért, mikor hallotta, hogy a nevét kiáltozzák, mire megfordult. Az utca másik szélé álló Natsuki erőteljesen integetett neki, miközben a nevét kiáltozta. Hijroi nevetve visszaintett neki: – Szia Natsuki!
Visszafordítva a teljes figyelmét a hazaútra, feltűnt neki, hogy ismeretlen környékre ért. Ijedten körbefordult, majd az egyik ház kerítéséhez futott, hogy megnézze a ház, és utca számot. Megnyugodva mélyet sóhajtott, majd a ház oldalánál elsomfordált ki a főutcára. Gyorsan átfutott az utca túloldalára, majd jobbra fordult, be egy kis utcába, amin keresztül haladva kiért a szokásos környékre, ahol a panelházuk volt található. Sietve beírta a kapukódot, majd miután az ajtó sípolva jelezte, hogy kinyithatja, belépet a szűk folyosóra. Gondolataiba merülve lépkedett felfelé a lépcsőn, minden emeletnél le ellenőrizte, hogy jó felé halad-e. Végül a megfelelő szintre ért, s megindult az ajtajuk felé. Miközben vette elő a kulcsát, hogy ki tudja nyitni az előtte álló ajtót, az kitárult. Hijori szemöldöke a magasba szökött, ahogy az előtte tornyosuló Hyugára pillantott. A fiú inkább visszahátrált a szobába és elkiáltotta magát: – Kaori, megvan a nővéred!
Rövid idő elteltével a két Daichi lány egymással szemezve ült a nappaliban. Miután Hyuga inkább menekülőre fogta, egy szót sem szóltak egymáshoz. Csak bámulták és bámulták egymást, ami Hijori részéről is furcsa cselekedet volt, nem hogy Kaoritól. Végül a kínosnak ígérkező csendet Kaori törte meg: – Hol voltál?
– Dolgozni. És te mégis hol voltál? – szegezte rá a mutatóujját a lányra. – És mit keresett itt a szomszéd srác? – tette fel a személye szerint fontosabb kérdést Hijori, miközben testvére arcát fürkészte.
– Hát hazakísért! – ugrott fel Kaori. Látva nővére értetlen arckifejezését, azért hozzátette: – Mert eltévedtem...
– Ez azért volt, mert úgy elrohantál, mintha üldöznének... – suttogta a nővére szomorúan – Úristen. Akkor ez az én hibám... – kiáltott fel hitetlenkedve. – Minden rendben van? Nem esett bajod? – tette fel sorban a kérdéseket. Kaori nem értette, hogy miért szomorú ennyire. Bár tudta, hogy nővére mindig mindenért magát hibáztatja egy bizonyos ideje, s ezen nem nagyon tudott segíteni. Sokszor próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, de akkor csak még jobban belemerült abba, hogy ő a hibás.
– Nincs semmi bajom. – karolta át Hijori vállát, miközben leült mellé. – Szerencsére Hyuga pont jókor volt jó helyen...
– Igaz is! – ugrott fel Hijori. – Át kéne mennem megköszönni neki. – indult meg az ajtó felé. Kaori fejét rázva követte a nővére minden mozdulatát. Az idősebbik Daichi lány belebújt a lila bolyhos papucsába, majd becsapta maga mögött az ajtót. Lassan, de egy csöppet idegesen sétált át a következő ajtóhoz a szűk folyosón. Megállt előtte, majd nagyot sóhajtva bekopogott. Az ajtó mögül kiáltozások hallatszottak, de Hijori nem sok minden tudott leszűrni belőlük. Végül, pár pillanat elteltével kinyílt, s egy középkorú, rövid, fekete hajú nő lépett ki rajta. Hijori hátrahúzódott, teljesen elfelejtette, hogy nem csak Hyuga él itt. A sokkból feléledve köszöntötte az asszonyt, majd ezt mondta: – Hyugát keresem.
Az asszony mosolyogva elnézést kért, majd hátat fordított a lánynak és visszalépett a lakásba. Eztán megint kiáltozásokat hallott a lány, mígnem az ajtó újból kitárult és Hyuga lépett ki rajta. A fiú zavartan megigazította a szemüvegét és nyelt egy nagyot. Biztos arra gondolt, hogy jött leszidni őt Hijori, mert a kishúgát zaklatja. De a lány halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Köszönöm.
Hyuga még nagyobbat nyelt, s tágra nyílt szemekkel nézett a lányra. Hijori a földet bámulta szótlanul, és már a sírás szélén állt. – Minden az én hibám. – suttogta remegő hangon. – Ha nem erőszakoskodom vele... Ha nem idegesítem fel a folytonos anyáskodásommal. Vagy ha egyszerűen... – temette az arcát a tenyerébe, miközben lassan útnak indultak a könnyei. – Ha nem tud meg semmit, akkor még mindig otthon élhetne apával, semmi gondja nem lenne. Erről is én tehetek...
Hyuga együttérzően sóhajtott egy nagyot, mire a lány összerezzent és abbahagyta az önmarcangolást. Hijori is vett egy mély levegőt, majd lassan, szaggatottan kifújta azt. – Sajnálom. Most meg inkább a te agyadra megyek... – nevetett fel halkan. – Az én felelősségem lett volna, ha Kaorival történik valami. El se szabadott volna engednem. És mi van, ha elüti egy autó? Vagy ha elrabolják? Ez mind az én hibám lett volna...
– Hijori, nézz rám! – szólalt meg Hyuga hosszú hallgatás óta először. – Hé, nézz rám! – Hijori a padlót bámulta és egyfolytában a fejét rázta. A fiú megforgatta a szemét, s lehajolt hogy egy vonalba legyenek a szemeik. Hijori bambán ránézett és már találkozott is a tekintetük. – Nyugodj meg. – tette a vállára a kezét. – Nem történt semmi. Nincs semmi baj és minden rendben van. Láttad Kaorit? Minden oké vele. Semmi sem a te hibád. – veregette meg a vállát Hyuga. – Menj és beszélgessetek.
Hijori halkan hümmögött, s bólintott, majd megindult a lakásuk felé. De még az ajtóban megállt és visszafordult a még mindig kinn álldogáló fiúhoz: – Köszönöm még egyszer. – intett neki egyet utoljára, majd lenyomta a kilincset és belépett. Kaori addigra már átült a nappaliból a konyhapulthoz, s nővére amint belépett, rá is kapta a tekintetét. Hijori fejét lógatva, búskomor hangulatot keltve csoszogott a konyhába.
– Minden oké? – ugrott le a pultról Kaori, majd a nővére mellé huppant a konyhai asztalhoz. Hijori felemelte a fejét és rábámult, majd lassan bólintott egyet. – Sírtál? Hyuga bántott? Kimenjek, megverjem? – szorította ökölbe a kezét Kaori, mire a nővére elnevette magát, majd szipogva letörölte az arcát.
– Minden oké. Veled is minden oké?
– Velem? – mutatott magára Kaori, majd vigyorogva a hüvelykujját a magasba emelte: – Száz százalékig!
Hijori nevetésbe tört ki, majd elmesélte, hogy hol és miként dolgozik. Hogy a régi munkahelye kapcsoltban ezzel az étteremmel és így szerzett ilyen gyorsan állást. Hogy mi történt ma a munkahelyén, és hogy mennyire aggódott miatta. Hogy neki már teljesen mindegy hová szeretne menni suliba, csak érezze jól magát. Mire Kaori ujjongásba tört ki és megint felugrott a helyéről: – Uram atyám! Akkor mehetek a Seirinbe? – kérdezte lélegzet visszafojtva, mire Hijori bólogatni kezdett. Erre Kaori a a nyakába ugrotta, aminek a következménye az volt, hogy felborultak a székből. De a húgának a lelkesedését ez sem csillapíthatta le, egyfolytában az ordítozta, hogy 'Köszönöm, köszönöm, köszönöm.' Hijori nevetve próbálta leszedni magáról, majd miután ez nem sikerült nyöszörögni kezdett: – Hé, Kaori! Elég lesz. – Fel akart állni, de még mindig nem sikerült neki. – De komolyan. Mindjárt megfojtasz.
– Sikerült már választani? – Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne remegjen meg a hangja. Mindig is félt az idegenektől, sosem mert a szemükbe nézni. A társaság egy emberként fordult feléje, majd egy ember közülük elmondta, hogy ő mit kér. Hijori fogta a tollát, kinyitotta gyorsan a jegyzettömböt, majd remegő kézzel lefirkantotta. Utána az asztal többi tagja is elmondta, hogy mit szeretne, s Hijori pontosan fel is írta azokat. Majd amilyen gyorsan csak tudott, elsétált az asztaltól, miközben izzadó tenyerét a kötényébe törölte. Belépett az étterem hátsó részébe, ami megegyezett a konyhával, majd kitépte a kis cetlit és felszúrta a szakácsoknak. Örült, hogy nem mosogatni osztották be, másrészről viszont feszengett, hogy idegen emberek közé kell menjen és kommunikálni velük. A konyhában egy csomó fehér ruhás, fehér kuktás, hajhálós és kesztyűs emberke sürgött-forgott. Egy vörös hajú fickó épphogy nem fellökte, miközben egy nagy lábossal futkározott a fehérre csempézett helyiségben. Ez a nagy fehérség, a fehér csempe, a fehér falak, s az emberek fehér köpenye miatt Hijorinak az az elképzelése támadt, hogy egy kórházba került. Rosszabbik esetben egy diliházba.
– Hé, te! Mit álldogálsz ott?! – kiáltott fel valaki mögüle, mire megfordult. Az egyik pultos állt mögötte, akit nevezhetünk a felettesének is. Hijori gyorsan megrázta a fejét, hiszen tényleg nagyon elbambult. Sietve kilökte a könnyű barna ajtót, majd körbenézett az étteremben. Mivel nem hétvége volt, nem volt csúcsforgalom, s éppen ezért, csak egy pincér dolgozott. Jelen esetben, pincérnő, aki nem más volt mint Hijori. Az egyik pénztáros gyorsan elhadart neki valamit, majd kezével az ablak felé intett, jelezvén, hogy az egy új vendég és szedje fel a rendelését. Hijori nagyot sóhajtva kilépett a biztonságot nyújtó pult mögül, s megindult az ablak felé. A szemöldöke a magasba szökött, ahogy szemügyre vette az asztalnál ülő személyt. A srácnak éppenséggel pirosas, bordós haja volt és még ülve is hatalmas óriás látszatát keltette. A lány idegesen nyelt egyet. Pont az ilyen embereket nem szerette. Akik nagyobbak, erősebbek voltak nála és folyton eltiporták a porban. Erről a fiúról sütött, hogy veszélyes. Nem tudta visszafogni keze remegését, miközben előkereste a jegyzetfüzetjét és a tollát.
– M-Mit hozhatok? – Most még a szája is meg-meg remegett, hiszen nem tudta levenni róla a szemét, csak úgy vonzotta a tekintetét.
– Nyolc nagy hamburgert... – nézett fel a szemébe. Hijori lélegezni is elfelejtett, annyira megijedt. A toll már annyira izzadt az ujjai közt, hogy a következő pillanatban már a padló felé zuhant. Hijori várta, hogy padlót érjen, ám ez nem következett be.
– Persze – felelte suttogva, majd elvette az előtte lebegő tollat. Gyorsan lefirkantotta a rendelést, majd elsietett az asztaltól. Magában azért imádkozott, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy mindjárt elájul. A kollégái aggódva figyelték, ahogy leadja a rendelést, majd a készekkel kifelé indul. Az egyik pultos lány, akinek éppenséggel semmi dolga nem akadt, elkapta a karját. – Ó, hagyd csak. Majd én kiviszem! – vette át tőle a rendelést. – Eléggé rosszul nézel ki, miért nem pihensz egy kicsit? – lökte ki az ajtót, majd eltűnt mögötte. Hijori lihegve rogyott le az egyik fal menti kis székre, majd a tenyerébe temette az arcát. Hogy lehetett ekkora marha, hogy szemkontaktust létesít egy vendéggel? Eddig is mindig lesütött szemmel vette fel a rendelést, és sosem nézett az emberek szemébe. Amit valljuk be többen illetlenségnek vennék. De Hijori nem illetlenségből csinálja, hanem nem mer a szemükbe nézni, mert mint minden állat, az emberiség is a másik szeméből képes kiolvasni a félelmet. És ha valaki megérzi a félelmet, akkor ráharap a félénkségre és még jobban megfélemlíti a feszengő személyt. Legalábbis Hijori egy ideje így gondol a világ legrémisztőbb dolgára. Nem arról van szó, hogy lámpalázas, bátortalan, esetleg nem szeret közösségben lenni. Csak nem szereti az idegeneket, szó szerint retteg tőlük. Sokszor próbált már húga segítségével túllépni a rettegésén, de eddig mind sikertelenül. Bár ő mindig próbálkozik, még most is a legnagyobb erőfeszítéssel odateszi magát, hisz emberek, idegenek közt van. Nem arról van szó, hogy nem szereti a munkáját, bár nagyon nehéz neki. Tegnap már idejött egyezteti az étterem tulajdonosával, s akkor találkozott az itt dolgozókkal, de most mégis olyan, mintha idegenek között lenne. Ennek ellenére, reméli hogy hamar megszokja az embereket és nem feszengve fog bejárni dolgozni. Még szerencse, hogy megtalálta ezt az éttermet, így nem kell Kaorinak aggódni semmi miatt. Kifújva a benn tartott levegőt, felegyenesedett és körül nézett. A szakácsok és a segédek futkároztak a szűk helységben. Az előbbi lány, aki átvette a rendeléseket, már másodszor jön be a lengőajtón. Hijorinak ez az egyetlen lány, akit szimpatikusnak tart és ha jól emlékszik a nevére, akkor Natsuki... Sajnos a vezeték nevére már nem emlékszik. Natsuki pont ebben a pillanatban vette le a kötényét és akasztotta fel a falon található fogasra. Hijori tágra nyílt szemekkel pillantott fel a faliórára. A műszakja neki is ebben a percben járt le. Eleresztett egy apró mosolyt, majd felállt és kikötötte ő is a kötényét.
– Te is pont most végeztél, Hijori? – A lány a hang hallatára összerezzent és hátat fordított a fogasoknak. Hijori bólintott Natsuki kérdésére, majd kivette a szekrényéből a táskáját. – És mivel mész? – lépett oda mellé mosolyogva.
– Gyalog. – válaszolta és hátrafelé indult. Az étteremnek a hátsórészén volt egy ajtó, amin a dolgozóknak tartottak fenn, mert ott szoktak ki-be járni. Az ajtóhoz érve, meglökte azt, majd kilépett a friss levegőbe. A háta mögül sietős léptek hangjára lett figyelmes, mire gyorsított a járásán.
– Hé, várj már meg! – nevetett fel Natsuki, majd futni kezdett utána. Hijori megtorpant és érdeklődve megfordult, s bevárta a lányt. – Én is a Shinjuku felé lakom. Menjünk együtt.
– Hm... – helyeselt Hijori, majd újra útnak indult. Az étterem előtt haladtak éppen el, mikor kinyílt az ajtó. A Daichi nővér az ajtó felé pillantott és megfagyott benne a levegő. Pont az a srác lépett ki rajta, aki ma visszaszorította a sarokba és aki le nem vette róla a szemét.
– Ki ez a srác? – zökkentette vissza Natsuki hangja a valóságba. – Csak nem a kiszemelted? – vigyorgott rá a lány, miközben végig mérte a még mindig ajtóban álló fiút.
– Nem. – rántotta meg a táskáját a vállán és sóhajtva tovább indult. Natsuki sietve beérte és egy ideig csendben haladtak a szinte üres utcán.
– Te mindig ilyen keveset beszélsz? – ugrált mellette a lány, miközben fekete haja a szemébe lógott. Hijorinak egyből a hiperaktív húga jutott eszébe, és egy picit elmosolyodott.
– Nem tudom... – húzta el a száját ijedten. Tényleg ilyen keveset beszélt volna? Neki nem nagyon tűnt fel, hiszen szeret beszélgetni. Csak nem idegenekkel.
– Naaa... Mesélj magadról! – mosolygott rá Natsuki, majd csöndben várta, hátha elkezd mesélni Hijori. De arra várhatna akár holnapig is, hiszen nem nagyon szeret magáról beszélni a Daichi lány. Végül a pár perc néma csendet is Natsuki törte meg: – Hát jó, akkor mesélek én. – nevetett fel halkan. – Igazából nagyon szeretek beszélgetni... Sokszor az emberek agyára megyek a hiperaktívitásommal. Bár gondolom már észrevetted. – nevetett fel ismét, miközben elmerült a mesélésben. – Egyedül élek, a Shinjuku körzet keleti részén egy kicsi lakásban... A szüleim nagyon utálták egymást, minden álmuk volt, hogy elváljanak, csak közben megfeledkeztek rólam. Emlékszem ott álltam egyedül a csendes, üresen hagyott régi házunk nappalijába. – mosolyodott el szomorúan a régi emlék hatására. Hijori döbbenetét leplezve fordult Natsuki felé, majd gyorsan elkapta a tekintetét, mielőtt még szemkontaktust létesíthettek volna. – Na, de ez nem lényeges. Végül fogtam magam és ideköltöztem. És te? Te is egyedül élsz?
Hijori háromszor is átgondolta magában, hogyan fog lelépni a lány elől. De végül találkozott a tekintetük és meggondolta magát. Natsuki szemében nem látszott az a szokásos gonoszság, amitől folyton beszokott rezelni.
– Én a húgommal költöztem ide. – mondta halkan, s feltűnt neki, hogy a hangja egy kicsit sem remegett meg. Natsuki mosolyogva bólogatni kezdett és kérdezősködni kezdett Kaoriról. Hijori illedelmesen, bár szűkszavúan válaszolt minden kérdésére. Elmesélte neki, hogy húga is pont ennyire hiperaktív, mint Natsuki. Majd nevetve hozzárakta, ha nem jobban. Bár Hijori nem beszélt annyit, mint a fekete hajú lány, azért jó hangulatban telt a séta. Végül egy kereszteződéshez értek, majd áthaladtak a zebrán. Hijori jobbra folytatta volna az útját, de feltűnt neki, hogy Natsuki megállt az átkelőhely előtt. Megtorpant, majd visszasétált a lány mellé.
– Én itt balra megyek tovább. – mosolygott rá, majd hirtelen eszébe jutott valami és előkapta a mobilját. – Megadod az e-mail címed?
– Persze... – vette elő ő is a telefonját, majd lediktálta neki, eztán ezt fordítva is megismételték. Hijori visszacsúsztatta a táskájába az eszközt. Intett egyet Natsukinak, majd hátat fordítva újra útnak indult. Már majdnem az utca végéhez ért, mikor hallotta, hogy a nevét kiáltozzák, mire megfordult. Az utca másik szélé álló Natsuki erőteljesen integetett neki, miközben a nevét kiáltozta. Hijroi nevetve visszaintett neki: – Szia Natsuki!
Visszafordítva a teljes figyelmét a hazaútra, feltűnt neki, hogy ismeretlen környékre ért. Ijedten körbefordult, majd az egyik ház kerítéséhez futott, hogy megnézze a ház, és utca számot. Megnyugodva mélyet sóhajtott, majd a ház oldalánál elsomfordált ki a főutcára. Gyorsan átfutott az utca túloldalára, majd jobbra fordult, be egy kis utcába, amin keresztül haladva kiért a szokásos környékre, ahol a panelházuk volt található. Sietve beírta a kapukódot, majd miután az ajtó sípolva jelezte, hogy kinyithatja, belépet a szűk folyosóra. Gondolataiba merülve lépkedett felfelé a lépcsőn, minden emeletnél le ellenőrizte, hogy jó felé halad-e. Végül a megfelelő szintre ért, s megindult az ajtajuk felé. Miközben vette elő a kulcsát, hogy ki tudja nyitni az előtte álló ajtót, az kitárult. Hijori szemöldöke a magasba szökött, ahogy az előtte tornyosuló Hyugára pillantott. A fiú inkább visszahátrált a szobába és elkiáltotta magát: – Kaori, megvan a nővéred!
Rövid idő elteltével a két Daichi lány egymással szemezve ült a nappaliban. Miután Hyuga inkább menekülőre fogta, egy szót sem szóltak egymáshoz. Csak bámulták és bámulták egymást, ami Hijori részéről is furcsa cselekedet volt, nem hogy Kaoritól. Végül a kínosnak ígérkező csendet Kaori törte meg: – Hol voltál?
– Dolgozni. És te mégis hol voltál? – szegezte rá a mutatóujját a lányra. – És mit keresett itt a szomszéd srác? – tette fel a személye szerint fontosabb kérdést Hijori, miközben testvére arcát fürkészte.
– Hát hazakísért! – ugrott fel Kaori. Látva nővére értetlen arckifejezését, azért hozzátette: – Mert eltévedtem...
– Ez azért volt, mert úgy elrohantál, mintha üldöznének... – suttogta a nővére szomorúan – Úristen. Akkor ez az én hibám... – kiáltott fel hitetlenkedve. – Minden rendben van? Nem esett bajod? – tette fel sorban a kérdéseket. Kaori nem értette, hogy miért szomorú ennyire. Bár tudta, hogy nővére mindig mindenért magát hibáztatja egy bizonyos ideje, s ezen nem nagyon tudott segíteni. Sokszor próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről, de akkor csak még jobban belemerült abba, hogy ő a hibás.
– Nincs semmi bajom. – karolta át Hijori vállát, miközben leült mellé. – Szerencsére Hyuga pont jókor volt jó helyen...
– Igaz is! – ugrott fel Hijori. – Át kéne mennem megköszönni neki. – indult meg az ajtó felé. Kaori fejét rázva követte a nővére minden mozdulatát. Az idősebbik Daichi lány belebújt a lila bolyhos papucsába, majd becsapta maga mögött az ajtót. Lassan, de egy csöppet idegesen sétált át a következő ajtóhoz a szűk folyosón. Megállt előtte, majd nagyot sóhajtva bekopogott. Az ajtó mögül kiáltozások hallatszottak, de Hijori nem sok minden tudott leszűrni belőlük. Végül, pár pillanat elteltével kinyílt, s egy középkorú, rövid, fekete hajú nő lépett ki rajta. Hijori hátrahúzódott, teljesen elfelejtette, hogy nem csak Hyuga él itt. A sokkból feléledve köszöntötte az asszonyt, majd ezt mondta: – Hyugát keresem.
Az asszony mosolyogva elnézést kért, majd hátat fordított a lánynak és visszalépett a lakásba. Eztán megint kiáltozásokat hallott a lány, mígnem az ajtó újból kitárult és Hyuga lépett ki rajta. A fiú zavartan megigazította a szemüvegét és nyelt egy nagyot. Biztos arra gondolt, hogy jött leszidni őt Hijori, mert a kishúgát zaklatja. De a lány halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Köszönöm.
Hyuga még nagyobbat nyelt, s tágra nyílt szemekkel nézett a lányra. Hijori a földet bámulta szótlanul, és már a sírás szélén állt. – Minden az én hibám. – suttogta remegő hangon. – Ha nem erőszakoskodom vele... Ha nem idegesítem fel a folytonos anyáskodásommal. Vagy ha egyszerűen... – temette az arcát a tenyerébe, miközben lassan útnak indultak a könnyei. – Ha nem tud meg semmit, akkor még mindig otthon élhetne apával, semmi gondja nem lenne. Erről is én tehetek...
Hyuga együttérzően sóhajtott egy nagyot, mire a lány összerezzent és abbahagyta az önmarcangolást. Hijori is vett egy mély levegőt, majd lassan, szaggatottan kifújta azt. – Sajnálom. Most meg inkább a te agyadra megyek... – nevetett fel halkan. – Az én felelősségem lett volna, ha Kaorival történik valami. El se szabadott volna engednem. És mi van, ha elüti egy autó? Vagy ha elrabolják? Ez mind az én hibám lett volna...
– Hijori, nézz rám! – szólalt meg Hyuga hosszú hallgatás óta először. – Hé, nézz rám! – Hijori a padlót bámulta és egyfolytában a fejét rázta. A fiú megforgatta a szemét, s lehajolt hogy egy vonalba legyenek a szemeik. Hijori bambán ránézett és már találkozott is a tekintetük. – Nyugodj meg. – tette a vállára a kezét. – Nem történt semmi. Nincs semmi baj és minden rendben van. Láttad Kaorit? Minden oké vele. Semmi sem a te hibád. – veregette meg a vállát Hyuga. – Menj és beszélgessetek.
Hijori halkan hümmögött, s bólintott, majd megindult a lakásuk felé. De még az ajtóban megállt és visszafordult a még mindig kinn álldogáló fiúhoz: – Köszönöm még egyszer. – intett neki egyet utoljára, majd lenyomta a kilincset és belépett. Kaori addigra már átült a nappaliból a konyhapulthoz, s nővére amint belépett, rá is kapta a tekintetét. Hijori fejét lógatva, búskomor hangulatot keltve csoszogott a konyhába.
– Minden oké? – ugrott le a pultról Kaori, majd a nővére mellé huppant a konyhai asztalhoz. Hijori felemelte a fejét és rábámult, majd lassan bólintott egyet. – Sírtál? Hyuga bántott? Kimenjek, megverjem? – szorította ökölbe a kezét Kaori, mire a nővére elnevette magát, majd szipogva letörölte az arcát.
– Minden oké. Veled is minden oké?
– Velem? – mutatott magára Kaori, majd vigyorogva a hüvelykujját a magasba emelte: – Száz százalékig!
Hijori nevetésbe tört ki, majd elmesélte, hogy hol és miként dolgozik. Hogy a régi munkahelye kapcsoltban ezzel az étteremmel és így szerzett ilyen gyorsan állást. Hogy mi történt ma a munkahelyén, és hogy mennyire aggódott miatta. Hogy neki már teljesen mindegy hová szeretne menni suliba, csak érezze jól magát. Mire Kaori ujjongásba tört ki és megint felugrott a helyéről: – Uram atyám! Akkor mehetek a Seirinbe? – kérdezte lélegzet visszafojtva, mire Hijori bólogatni kezdett. Erre Kaori a a nyakába ugrotta, aminek a következménye az volt, hogy felborultak a székből. De a húgának a lelkesedését ez sem csillapíthatta le, egyfolytában az ordítozta, hogy 'Köszönöm, köszönöm, köszönöm.' Hijori nevetve próbálta leszedni magáról, majd miután ez nem sikerült nyöszörögni kezdett: – Hé, Kaori! Elég lesz. – Fel akart állni, de még mindig nem sikerült neki. – De komolyan. Mindjárt megfojtasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése