第2章 - Döntés

  Mindkettejük fejéből kiment, hogy a továbbtanulás folytatása is fontos. Bár Hijori akármennyire körültekintő, nem vette figyelembe, csak az lebegett a szeme előtt, hogy tető legyen a fejük felett. Így tehát előkapta a lila színben pompázó laptopját és bepötyögte a keresőbe "Japán iskolái". Az eredmény több, mint ezer volt, ezért Hijori kilogikázta, hogy Tokió, valamint a Shinjuku kerület közelében legyenek az adott középiskolák. A bedobottak száma lecsökkent közel huszonötre, volt köztük gimnázium, alsó- és felső-középiskola, akadémiák, valamint magániskolák.
  – Mit szólnál a Kaijo Magániskolához? Itt van nem messze a Kanagawa régió, mehetsz minden reggel vonattal. – Ültében hátrafordult a mögötte ácsorgó húgára, aki unottan összefonta a mellkasán a karjait. Hijori rákattintott a Kaijo honlapjára és olvasni kezdte: – Azt írják erős iskola, tehát a tanulmányaidat itt tudnád folytatni és azt se bánnám, ha jó környezetben lennél. Nézd, kosárlabda csapatuk is van! Tavaly vereséget szenvedtek a korai Iskolák Közöttin. A döntő egyik mérkőzésén a kapitány helyettesüknek, Yukio Kasamatsunak köszönhetően legyőzték az ellenfelüket és megnyerték a mérkőzést, de vereséget szenvedtek a negyeddöntőben. Bár néhányan hibáztatták Kasamatsut az elvesztés miatt, a Kaijo edzője, Takeuchi, kapitánnyá tette Kasamatsut. Eztán a kapitány úgy döntött, hogy megnyerik a következő Iskolák Közöttit, ami jövőre lesz. – nevetett fel a végére Hijori. – Milyen jól eldöntötte Kasamatsu, hogy megnyerik a meccset.
  Hijori mosolyogva rámutatott egy képre, amelyen az egész csapat ott volt, előttük pár kupa és pár öltönyös fickó, kik az edzőjüknek bizonyultak. A nővért elkapta valamiféle féltékenység, ahogy őket nézte. Még nem hallott róluk, amit nem is csodált, hiszen Japán játékosai, hogy juthatnának el Angliába?
  – Én nem szeretnék magánemberek által alapított, független iskolába járni. Úgy érzem oda csak különleges gyerekek járnak. Én nem nevezem magam annak. – vont vállat Kaori a fejét rázva.
  – Ez a megnevezést is csak most találtad ki. Nyugodtan mehetnél oda. – forgatta a szemét a nővér, miközben rásandított Kaorira.
  – Nem, és kész. – fordult el az ellenkező irányba húga.
  – Na, és mit szólsz a Shutoku Középiskolához? – nézelődött tovább az iskolák közt a nővér, eközben a húg unottan odahúzott egy széket és leült rá. – A kosárlabda csapatuk egyike Tokió három királyának, ahol a Csodák Generációjának a hárompontos dobója, Midorima Shintarou játszik. Bár ők a három királyok egyike, a Seirin-nek mégis sikerült legyőzni őket idén, így megtagadva tőlük az Iskolák Közöttit.
  – A Seirin Középiskolába jár Hyuga, ugye? – csapta össze izgatottan a tenyerét Kaori. – Egyébként mi az a Csodák Generációja?
  – A Csodák Generációja a legendás csapat, akiket mindenki ismer a kosárlabda világában. Kivéve te, Kaori. – vigyorgott rá Hijori a húgára – A képességeik kiemelkedőek a saját területükön és nem kétség, hogy pozíciójukon ők a legjobbak. Egyetlen gyengeségük, hogy középiskolás testtel rendelkeznek, képességük pedig túlszárnyalja egy középiskolás teljesítményét. Ezért ha túl sokáig játszanak teljes erőbedobással, a testük már nem fogja bírni. Röviden, túl erősek a testükhöz. – Feszítette meg az izmát a karján Hijori, miközben magyarázott. – Mint mindig, minden jónak egyszer vége szakad, a srácok tovább tanultak, ebből kifolyólag lettek egymás riválisai. Nos, térjünk vissza a Shutokura. Volt kapitányuk Taisuke Otsubo, ám leérettségizett és a szerepét Yuya Miyaji kapta. Elvesztették a Rakuzan Középiskola ellen a mérkőzést az elődöntőben a Téli Kupán. Így visszaestek a másoddöntőbe és megküzdöttek a bronzért, a Kaijoval szemben a Shutoku a harmadik helyen landolt.
  – Nekem semmi kedvem összetűzésbe kerülni egy Csodák Generációja taggal sem. – ugrott fel Kaori feldúltan a székről. Ám mindenki sejthette, hogy nagyon is kíváncsi a tagok képességeire.
  – Jó, akkor keress magadnak! – mondta úgyszintén bőszen a nővér, miközben lecsukta a laptopja tetejét.
  – Keresek is! – Kaori fogta magát, nagy léptekkel indult az ajtóhoz és csapta be azt, miután kiment rajta. A benntartott levegőt lassan kifújva, Hijori újra felnyitotta a laptopját és a szobájába indult papírért, hogy kigyűjtse az közelben lévő iskolákat a testvérének.
  A böngésző eredményei ugyanúgy sorakoztak, neki csak a régiókat kellett figyelembe vennie. Készített egy táblázatot a lapjára, amely három oszlopból állt (név; ismert játékos; régió). A Kaijo Magániskolával kezdte, akinek az ismert játékosa Kise Ryota és a Kanagawa régióban van. Ezután következett a Shutoku Középiskola, melynek híres játékosa Midorima Shintarou és a Tokió régióban áll. A Touo Akadémia ismert játékosa pedig Aomine Daiki, a Tokió régióban található. A Yosen Középiskola Murasakibara Atsushi-val vált ismerté az Akita régióban. Seiho Középiskolának pedig ott van Tomoki Tsugawa a Tokió régióban. Josei Középiskola ismertebb játékosa Daisuke Narumi és a Tokió régióban van. Shinkyo Akadémiának a híres játékosa Papa Mbaye Siki és szintén a Tokió régióban van. A Rakuzan Középiskola leghíresebb játékosával, Akashi Seijuro-val vált ismerté a Kyoto régióban. Végül pedig Seirin Középiskola, melynek Kagami Taiga volt az egyik ismertebb tagja, s szintén a Tokió régióban található.
  Miután végzett az írással fogta a papírt és bevitte húgának a szobájába és letette az ágyára. Majd a másik cetlit a hűtőre illesztette egy mágnessel, felhúzta a kabátját és kilépve bezárta az ajtót.

  Kaori miután kiért a a lépcsőházba és elhagyta azt, teljesen idegen utaknak indult. Szerencséjére a Nap szépen ragyogott felette, így nem fázott az egyszerű fehér pólójában és a vékony melegítőnadrágjában. Az utcákon itt-ott számára ismeretlen házak tűntek fel, idegen emberek beszélgettek a kerítések előtt, de ő mit sem törődve velük elhaladt mellettük. Az utcák szélesek voltak, a házak szinte egymáson feküdtek és alig volt látható zöld terület. Az utca végén balra fordult és lassított a tempóján. Az út szélén feltűnt neki egy nagy szőrös gombolyag, amihez miután közelebb ment, világossá vált, hogy egy kiscica. Egy kislány simogatta, akinek két nagy szőke copfja volt és mindkettőben furcsa masnik voltak. Mikor elhaladt mellettük, rájuk mosolygott, de mivel a cicának nem volt szimpatikus és fújtatott rá, gyorsan odébb állt. A következő kereszteződésben szintén balra fordult és a jobb oldalt a szeme elé került egy kisebb lakatfal, amit miután jobban szemügyre vett, kikerült, mivel nem találta érdekesnek. Ahol régen laktak, ott is nagy divat volt a lakatfal, szóval nem látott semmi újat.
  Hirtelen az utcák járhatatlanná váltak és a kocsik is egyre többször fordultak elő. Pár pillanat múlva a lánynak világossá vált, hogy egy gyalogátkelőn halad át. Kaori kanyarogva az emberek közt, kapkodta a lábát és igyekezett nem nekiütközni senkinek. Egy magas fekete hajú fiú majdnem fellökte, de nem volt meglepő, hogy Kaori a föld felé közelített. Ám a srác utánakapott és nem ért betont a feje lágya. Miután nagyokat pirulva megköszönte neki és elnézést is kért, továbbhaladt az utcán, majd feltűnt neki egy narancssárga téglás kerítés. Pár lépés után látható vált számára egy nagy kapu, melyen a Seirin Középiskola felirat szerepelt. Az iskola eszébe juttatta a negyed órája folyt veszekedését a nővérével, ezért bosszúsan elkapta a fejét a kapuról, majd nagyot sóhajtva átlépett alatta és futásnak eredt.
  Az iskola udvara meglehetősen nagynak bizonyult, sok füves résszel és fákkal, bokrokkal. Maga az iskola épülete is óriási volt, mellette egy feleakkora építmény tűnt fel, ami bizonyára a Sportcsarnok. Azzal szemben egy nagy futó pálya, két kisebb kosárlabda pálya és egy futballpálya látszódott. A  térköves úton amin futott, szembe özönlöttek az egyenruhás diákok, akik mind Kaorit kerülgették. A lány az egyik elágazásban a sportcsarnokhoz indult. Majd nem sokkal később feltűnt egy kisebb csoport, akik szanaszét haladtak az út közepén. Kaori az út baloldalára lézengett, ki szeretett volna előlük térni. Épphogy szemügyre vette volna a tagokat, nekifutotta valakinek, elkerülhetetlen volt, hogy a földön kössön ki.
  – Bocsi, nem láttalak! – szabadkozott maga alá húzva a lábát. Eközben a furcsa, kék hajú idegen, akinek nekiment így szólt: – Elnézést, nem esett bajod?

  Kaori zavartan visszaült a fenekére és onnan figyelte az előtte szintén ülő fiút. Egy másik, vörös hajú srác, aki volt vagy két méter kezét nyújtotta a barátjának és felsegítette őt. A kisebb csoportból előkerült egy lány egy óriás legyezővel a kezében és elkezdte csapkodni a vörös hajú fiút azt kiabálván neki, hogy miért nem a lányt segítette fel. Köréjük gyűltek, mindannyian csak álltak és bámultak.
  – Hé, jól vagy? – lépett ki elé Hyuga a csoportosulásból, aki a könyökénél fogva felemelte a lányt a földről és megigazította a haját. – Mit keresel itt?
  – Eltévedtem. – mondta, miközben a füle mögé tűrte a rakoncátlan kék tincseket. A kisebb csapaton moraj futott végig, végül újra Hyuga szólalt meg: – A nővéred tudja, hogy itt vagy?
  – Nem nagyon tűnt fel neki, hogy merre mentem. – vonta meg a vállát nem törődöm stílusban Kaori.
  – Senpai, ő meg ki? – az imént még földön ülő srác érdeklődve fordult Hyuga felé. – Hogyhogy nem vettem észre?
  – Én se láttam... – szólalt fel egy emberként a körülöttük álló népség.
  – Ha ez megnyugtat, én sem láttalak téged. – nevetett fel Kaori a szemüveges srác mellett álldogálva, aki szemöldökét felhúzva hozzátette: – Én pedig észrevettelek.
  –  Tényleg? – fordult szintén egy emberként Hyuga felé a kisebb tömeg.
  – Igen. – vakarta meg zavartan a tarkóját.
  – Elég jók az értékei... – jegyezte meg az edző, miközben közelebb lépett Kaori-hoz.
  – Hee... – lépett hátrább a kék hajú lány. Majd homlokráncolva hozzáfűzte: – Nekem most sietnem kell!
  – Hát, de az előbb mondtad, hogy eltévedtél... – szólalt meg valaki a tömegben.
  – Jaj, de hát az az előbb volt... – nevetett fel zavartan Kaori, eközben már majdnem kihátrált a kapun.
  – Jól van, hagyd a rizsát. – indult meg feléje Hyuga. – Hazakísérlek.
A csapattagok szájtátva bámulták, ahogy a kapitány elsétál az ismeretlen lánnyal. Miután kiértek az iskola területéről, kicsit felengedett Kaoriban a feszültség, így hát beszélgetést kedvezményezett.
  – Szóval ők is tagjai a kosárlabdaklubnak? – ugrándozott Hyuga mellett a lány.
  – Igen – tolta fel a szemüvegét. –, és a lány az óriási legyezővel az edzőnk.
  – Gondoltam. – nevetett fel Kaori. – És a fiú, akit fellöktem?
  – Ő a mi csapatunk fantomjátékosa. – fordult feléje Hyuga, miközben áthaladtak a zebrán. – És elég érdekes, hogy nem vettétek észre egymást. Bár én már messziről észrevettelek.
  – Ez azért van, mert mi már találkoztunk. – kezdett bele mosolyogva Kaori a meséjébe. – Egy évvel ezelőtt tagja voltam egy focicsapatnak. Ott engem is fantomjátékosként kezeltek. Ezért lehet az, hogy nem vett észre és én sem őt.
  – Te, mint fantomjátékos? – képedt el Hyuga.
  – Igen. Nem gondoltad volna, mi? – kuncogott fel Kaori.
  – Erre nem gondoltam, de aznap is érdekes voltál, mikor először találkoztunk a lépcsőházban. – vont vállat, visszaemlékezve. – Egyértelműen először a nővéred tűnt fel, aztán valaki, aki a lépcsőn ül. – nevetett fel a fiú, Kaori mosolygott ezen egyet, majd hirtelen kinyitotta és összezárta a száját, végül megszólalt: – Feltűnt, mi? – könyökölt bele az oldalába a szemöldökét húzogatva.   
  A nyári kora délutánnak köszönhetően nem kellett sietniük sehová. Csendben sétáltak az utcákon, természetesen a lány teljesen rábízta az irányítást Hyugára, hogy merre mennek.
  Egy elágazás után beértek egy Kaorinak már ismerős utcába, ahol pár lépés után feltűnt a nővére fehér Land Cruiser-e, ami még mindig a panelház előtt parkolt, ugyanott, ahol tegnap este. Ezek szerint Hijori még mindig itthon van és ma ki sem mozdult, gondolta Kaori, miközben az ajtóhoz sietett és beírván a kódot kitárta az ajtót Hyugának.
  – Nem kéne helyet cserélnünk? – nézett a lányra felhúzott szemöldökkel. A lány nevetve megvonta a vállát és megvárta míg beér rajta fiú.
  – Hát, köszönöm, hogy hazakísértél. – kezdte el a hálálkodást, miközben felfelé baktattak a lépcsőházban.
  – Igazán nincs mit. – mosolygott rá Hyuga, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Na, és sikerült már iskolát választani?
  – Én már döntöttem. Csak nem tudom Hijori, hogy fogja fogadni. – húzta el a száját Kaori. – Ő mindenképpen azt szeretné, ha egy jó suliba mennék tovább. Mint a Kaijo vagy Shutoku...
  – És te hova szeretnél menni? – tette fel a kérdés Hyuga, miközben megálltak Hijori-ék ajtaja előtt.
  – Hát én a... – gondolkozott Kaori. – Természetesen a Seirinbe! – kiáltott fel a lány, majd kinyitotta az ajtót. – Bejössz?
  – Örülök, hogy a Seirin-be jössz! – mosolygott Hyuga, eztán elfogadta a meghívást és átlépte a küszöböt.
  – Hijori megjöttünk! – kiáltotta el magát Kaori, miközben testvére szobája felé indult. – Hijori? – kukucskált be az ajtaján.
  – Kaori! Szerintem ez neked szól. – kiabált oda neki Hyuga egy cetlivel a kezében. Kaori gyorsan becsukta a nővére ajtaját, majd a konyhába somfordált. Odalépett a fiú mellé, aki átnyújtotta neki a levelet.
  – Elmentem dolgozni. – olvasta fel hangosan, majd a papír felett rápillantott Hyugára. – Mégis hová ment dolgozni?!

第1章 - Tokyo

  Eléggé későn volt már, mire Tokióba értek a Daichi lányok. Ahányszor meglátták a Japán főváros fényeit, elámultak. Ez most sem volt másként. Mindig érdeklődve figyelték a színes reklámtáblákat, a nagy betontömböket, melyek oldalán óriás kivetítőn lejátszottak mindenféle videókat, képeket ismételgettek, s ők tudták, legalábbis az idősebbik Daichi lány tudta, hogy ennek mekkora nagy marketing szerepe van.

  Jártak már a nagyvárosban, nem is egyszer, hiszen az Apjuk sokszor hozta el őket mérkőzésekre, már ha kosárlabdáról volt szó. Kaori persze mindig szétunta magát a nézőtéren ücsörögve, vele ellentétben a nővére, Hijori nagyon jól érezte magát a meccseken, mindig beleélte magát, na meg persze az Apjuk, aki szintúgy nagyon élvezte. De nem mindig csak sportőrületből jöttek ám Tokió városba, sokszor nézelődtek a nagyobbnál-nagyobb bevásárlóköztpontokban. Néha beültek a CinemaCity egy-egy akkori premier előtti vetítésére, vagy pedig szívesen csatangoltak néhány sportáruházban, hogy lehűtsék magukat a meccsek után, mivel mindig felcsigázta őket a versenyszellem, a játszani akarás. A kihívás, hogy új ellenfelekkel nézzenek szembe.
  A költöztető kamiont követte egy fehér Toyota Land Cruiser, amit az idősebbik lány, Hijori vezetett élvezettel. A kocsit a tizenhatodik születésnapjára vette, saját maga. Apja meglepett volt, mikor hazaállított vele, hiszen azt sem tudta, hogy a lányának van jogosítványa. Így hát megdöbbenve kérdezte tőle, honnan volt erre pénze, de ő csak azt válaszolta: – Egy menő étteremben dolgozom. – majd unottan a dolgára indult aznap. Persze ez nem mind volt igaz. A nagyszüleik, akik Hiroshimában éltek, szívesen segítették ki unokájukat és bármiről legyen szó, ők mindig támogatták őket. Hijori a jogosítvány megszerzése után előszeretettel vezette a kocsit. Kaori pedig minden egyes alkalommal visszafojtott mosollyal figyelte a nővérét, ahogy felelősséget vállal saját maga és embertársai épségéért.
  Az anyósülésen csücsült a húga, aki csendben figyelte a sok színben pompázó, mellette elhaladó tájat. Annak ellenére, hogy Tokióban 23 kerület van, ők pont Shinjukut nézték ki maguknak. Talán azért esett erre a körzetre a választásuk, mert egy kicsivel több park volt feltüntetve a térképen. Ez a kerület a város, azaz Tokió kereskedelmi és adminisztrációs központja, melyben a világ legforgalmasabb vasútállomása, a Shinjuku pályaudvar, és a Tokiói Fővárosi Önkormányzat épülete található. A pályaudvar környéke hatalmas üzletházakkal, elektronikai üzletekkel, mozikkal, éttermekkel és bárokkal van tele. Számos nemzetközi hotelhálózat működtet itt hotelt. A városrész legnagyobb zöldterülete a Shinjuku Gjoen, ami felkeltette az érdeklődésüket és alig várták, hogy bejárják azt.
  Az út nem volt izgalmas, inkább nevezhető hosszúnak, és unalmasnak. Bár ki ne unatkozna egy 5 órás autóúton, amin egy nagy kamiont kell követni, s az csigalassúsággal halad? Hijori is unta az utat, de ő annyira nem fejezhette ki magát, mivel a vezetésre kellett összpontosítania. Nem beszélve a húgáról, Kaoriról, aki szétcsúszva fetrengett már az anyósülésen unalmában. A lányok nem szóltak egymáshoz, mindketten el voltak foglalva a saját kis gondolataikkal. A nővér aggódó pillantásai a húgára való szempontból egy kicsit kezdett kínossá válni Kaori számára, de nem mondott semmit, mert nem szerette volna megtörni a csendet, ami köztük honolt.
  Mikor az előttük  haladó költöztető kamion beért a megfelelő  kerületbe, mindketten kihúzták magukat ültükben és kíváncsian fürkészték az új otthonuk környezetét. Egy utcába befordultak, majd a bizonyos emeletes ház előtt parkoltak le, miszerint megérkeztek ahhoz a címhez, amit az indulás előtt egyeztetett az idősebbik testvér a sofőrrel. Egyszóval elérkeztek a célhoz. A lányok egyből kiugrottak a kocsiból és a sofőrhöz, valamint a költöztető csapat segítségére siettek. De amint Hijorinak eszébe jutott, hogy még nem is tudják hányadik emelet, nem hogy azt, hogy hányas számú lakás az övék, visszafordult az autóhoz és kivette a kulcsokat, majd egy cetlit, amire kódok voltak leírva.
  – Ezen van a jövőnk... – motyogta magának, majd a kaputelefonhoz sietett és beírta a számokat. Eztán az ajtó sípolva kitárult előtte. Megérezte a húga kezét a vállán, ezért odabólintott neki és együtt beléptek.
  Tágas előtér tárult eléjük, ahol esernyőtartók, fogasok és postaládák sorakoztak a fal mentén. Az épület kívülről kellemes zöld színt kapott, ám belül egy kicsit sötétebb színűre mázolták a falakat. Az előtérből egy folyosó nyílik, mely ha véget ér, két irányba folytatódik. Ha balra indulnak, akkor a lányok a lépcsőházba jutnak, ha pedig jobbra, akkor az épület mögötti kis parkba, meg persze a többi lakáshoz.
  Balra kanyarodván, elindultak felfelé a végtelensége nyúló lépcsőn. Kaori a nővére előtt ugrált, míg úgy nem gondolta, hogy a megfelelő emeleten vannak. Hijori a fejét rázta és közölte vele, hogy még egy forduló, s ott vannak. Az ujján körözött a kulccsal, majd Kaori vállára téve a kezét meglökte Őt, hogy löketet kapjon. Kaori futásnak eredt, még a lépcsőforduló végén meg is botlott az utolsó lépcsőfokban és seggre ült.
  Hyuga Junpei fáradalmas edzésről érkezvén haza, észrevette, hogy egy kamion áll a panelház előtt és egy kisebb tömeg, akik bútorokat, valamint dobozokat pakoltak. Tudatosult benne, hogy az új lakók ma érkeznek meg, bár az Anyja mesélt neki erről, mégis kiment a fejéből. A kosárlabdáját pattogtatva elindult a nyitva hagyott bejárati ajtóhoz. Majd miután elért a lépcsőfordulókhoz abbahagyta a labdavezetést, mivel elvileg a házban nem lehet, s a hónalja alá fogva lépcsőzni kezdett. Három és fél forduló után fülelni kezdett, ugyanis hangokat, felettébb hangos nevetést hallott. De ezzel nem törődve továbbhaladt. Négy lépcsőforduló után végleg megtorpant, mert valaki elállta az útját.
  Egy világoskék szinte fehér hajú lány nevetve fogta a hasát, majd letörölte könnyeit, amik persze a nevetés miatt törtek utat maguknak. Ezután kezet nyújtott egy másik, földön ülő lánynak, kinek kellemes, kék színű hajkoronája volt. Akit eddig észre sem vett Hyuga. Megdöbbenve hátrébb lépett, s onnan szemlélte a útját álló lányokat. A labda kiesett a fiú kezéből és párat pattanva a lépcsőn végleg elhalt. Mire a lányok oda kapták a fejüket az idegen fiú ügyetlenkedésére. De Hyuga-nak nem volt ideje törődni vele, mert pont ebben a pillanatban megcsörrent a mobiltelefonja, melyet egy kis keresés után a táskája zsebében talált meg. Hyuga egy mosolyt eresztve kapta fel a labdát, majd a füléhez emelte a telefont. Végül mindhárman egy irányba folytatták  útjukat, de Hyuga a 34-es számú ajtó előtt állt meg, míg a Daichi testvérek egyel továbbhaladtak, a 35-öshöz. Hijori idegesen fordította el a zárat, majd szélesre tárta az ajtót.
  – Ez óriási! – kiáltozott a húga örömében, aki az üres lakás közepén állva forogni kezdett. Ám nem tartott sokáig ez a forgólósdi, mivel Hijori rászólt, hogy maradjon csendben, hiszen nem csak ők laknak ebben a házban. Majd fejével balra intett, utalva az előbbi fiúra. Ezután az idősebbik testvér az ablakhoz indult, miközben zakatolt a szíve. Kinézett rajta és bár már besötétedett neki egyből szembe tűnt egy kosárlabdapálya. Elmosolyodva magához intette a testvérét, ki kíváncsian odalépett mellé.
  Kaori nem szólt semmit a látványhoz, tudta, hogy egyszer ez is elfog jönni. Végleg el kell felejtse a futballt, hiszen ennyivel tartozik a nővérének, ha már vele jött, hogy mindent újrakezdjenek. Emlékképek kezdtek özönleni a fejében, ahol fekete-fehér focilabdát rugdosott, nagy mosollyal az arcán. Gyorsan megrázta a fejét, s így szólt: – Szeretném, ha megtanítanál kosárlabdázni!
  Hijorit a kijelentés elég váratlanul érte. Sőt, egyáltalán nem számított arra hogy húga ilyen nyíltan fogja tudatára adni, hogy szeretné, ha boldog lenne. Hiszen két éve volt talán, hogy nagy veszekedés történt köztük. Nem tudták eldönteni, hogy melyik sport a jobb. A kosárlabda vagy a futball. Kaori labdáját folyton-folyvást leszavazták, épp ezért tudta Hijori, hogy ki nem állhatja a kosárlabdát.
  – Nem vagy erre kötelezve, Kaori... – nyúlt a húga keze után, de ő elrántotta és kifelé indult a lépcsőházban, de megakadt. Nővére szemében megértés csillant, és remény. Ez a látvány arra ösztökélte, hogy maradjon még. 
  Hyuga elbambulva nézte, ahogy a lányok belépnek a vadonatúj lakásukba, majd belépett ő is a sajátjukba. Az ajtó előtt lerúgta a cipőjét, majd a szobájába indult, miközben odaszólt a nappaliban tévéző Anyjának: – Megjöttek az új lakók! – egy pillanatra megállt, míg megvárta Anyja válaszát.
  – Akkor már ne küldjek nekik egy tálca sütit üdvözlésül? – kiabált vissza neki. Mire Hyuga nagyot sóhajtott és feljebb tolta a szemüvegét, miközben tovább indult. – Szerintem ne. Már késő van. – válaszolta, majd végleg eltűnt a szobájában.
  – Rendben! De akkor holnap reggel átviszed nekik! – kiáltott oda még egyet a fiának. Hyuga nem szólt, de nem is kellett volna, mivel az Anyja tudja, hogy hallotta amit mondott. Megforgatta a szemeit, majd ledobta a kosárlabdáját az ágyára, ezután ő maga is levágódott az ágyára. A mai edzése nehéz volt, hiszen az edző fejleszteni akarja a csapat képességeit, hogy kisebb-nagyobb gondok nélkül bejussanak a Téli Kupára. Nagyot sóhajtva a hasára fordult és az ablakon keresztül figyelte a lenn rakodó költöztetőket.
  A lányok lesiettek az utcára és közölték a főnökkel, hogy mely berendezésekkel kezdhetnek. Elsősorban a hálószobákba való ágyakat, valamint éjjeliszekrényeket vitték fel és rendezték fel.
  A lakás egy konyhából nyíló nappaliból, egy fürdőszobából és két hálószobából áll. Ezeket a helyiségeket elválasztja egy kisebb szabad hely, amit akár folyosónak is nevezhetünk és aminek a vé‎gén egy széles üvegajtó van, azon keresztül juthatnak ki az erkélyre. A két hálószoba egymás mellett van, Kaori választott azt, aminek nagyobb ablaka van, így Hijorinak muszáj volt beérnie a kisebb ablakkal.
  Miután az elvárásoknak megfelelt a két szoba, jöhetett a nappali. Bár nem vitték el az Apjuk kanapéját, mégis megoldották, hogy legyen egy nekik is. A régi lakásban Hijorinak nagy tévéje volt, így azt is elhozták, s mivel a tévéhez kényelmes ülőhely kell, pár napja a kiszemelt garnitúrát is megrendelték, de sajnos az csak holnap érkezik meg.
  A konyha valamilyen szinten maradt olyan, ahogy az előző lakók hagyták, így csak a tányérokat, poharakat, valamint a kellékeket kell majd még beszerezzék.
Hijori a Land Cruiser-höz lépve kinyitotta a csomagtartót, kivette a húga bőröndjeit, s ledobta a földre. Beljebb mászva az autóban, végre meglettek a saját bőröndjei is, amiket izgatottan húzott ki. Megakadt a szeme egy kosár-, és egy focilabdán. Mosolyogva kisodorta őket a kezével, hagyta hogy gurulni kezdjenek az aszfalton. A húga futásnak eredt és megállította a labdáját, s belerúgva egyet, visszaküldte a kocsihoz.
  Kaorinak a kosárlabdára esett a pillantása és nem tudta, hogy mihez kezdjen vele. Lehajolt és a kezébe vette. Körbe-körbe forgatta, és vizslatta, mígnem arra jutott, hogy földhöz vágja. Gondolataiban az cikázott, hogy megnézi, milyen keményre van felfújva a labda, hiszen ez fontos, minden szemszögből. Ám a labda nem volt lapos, és amint a földhöz ért, vissza is pattant, egyenesen Kaori arcába. Piros nyomott hagyva a szép, világos bőrön a labda végül Kaori karjaiban kötött ki, aki dühösen bámult rá. Nővére erre nevetni kezdett, de úgy, hogy alig tudta abbahagyni, mire ő is kapott egy csúnya pillantás Kaoritól. Újrapróbálta, de most csak engedte, hogy a labda kiessen a kezei közül. Felmérte a labda esési sebességét, a tenyerét végül sikerült a labdára helyeznie, és elkezdte pattogtatni.
  A narancsszínű szörny rakoncátlanul próbált Kaori rossz kedvében járni, ezért sikerült kikerülni a karmai közül. Mint általában a lány a lábával nyúlt utána és mérgében egy jó erőset rúgott beléje. Kaori ijedten húzta fel a lábát, amelyikkel belerúgott. Bosszúsan a bokájához kapott és szorongatni kezdte azt.
  – Ne legyél ennyire felbőszült! – nevetett rajta Hijori, miközben lehajolt és felvette a labdát, majd az ujján kezdte el pörgetni. Kaori kiöltötte rá a nyelvét, és bosszúsan az autó felé indult, hogy felvigye a holmijait. Végül Hijori is gondolt egyet, hogy jobb lenne felsietni a dolgaival, de előtte még párszor lepattintotta a narancssárga labdát az aszfaltra. Szomorú mosolyra húzta a száját és visszadobta a kocsi csomagtartójába az említett tárgyat, majd rácsapta az ajtót, végül pedig bezárta az autót. Nagyot sóhajtva felkapta az egyik utazótáskáját a vállára, aztán lehajolt, hogy kezébe fogja a bőröndje fogantyúját.
  Már szinte teljesen besötétült, mire az utolsó táskát, valamint bőröndöt felcipelték a lányok, még jó, hogy a panelház előtt ki van világítva a parkoló. Kaori fáradtan dobdta le a legutolsó táskáját a nappaliba. Majd egy pillantást vetett az ablakra: – Hú Hijori, nézd mennyi csillag van az égen! – kiáltott fel izgatottan. Testvére nevetve oda oldalazott mellé, s ő is kibámult az üvegen keresztül.
  – Ma elvileg teljes egészében látható lesz a Tejút, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen tiszta az ég. Egy felhő sincs az égen. – ámuldozott az idősebbik testvér. Kaori is elámulva pásztázta a koromsötét eget világoskék szemeivel.
  – Na de gyere! – rángatta el Hijori az ablaktól egy nagy ásítás közepette. – Menjünk aludni. – indult  el a szobája felé, de még visszapillantott a válla felett a húgára: – Sipirc lefeküdni.
  Kaori nevetve elfutott mellette, egyenesen a szobájába, de még az ajtóban vissza szólt neki: - Jó éjszakát, Hijori!
  – Jó éjt, húgi!

  Madárcsicsergésre és lágy szellőre számítottak a lányok, ámde helyette megkapták a szokásos nagyvárosi zajokat. Kaori ásítva fordult át a hátára, és nyitott szemmel pásztázta a plafont. Ellentétben vele, nővére már egy ideje fenn van, s éppen a reggelit készíti újdonsült konyhájukban. Sóhajtva törölte meg a kezét a kockás kötényébe, majd a testvére szobája felé vette az irányt.
  – Hé, Kaori! – kopogott be az ajtón, majd bedugta rajta a fejét. – Kész a reggeli.
Húga csodálkozva nézett rá, majd felült az ágyban. Szemöldökét felhúzva pillantott Hijori kötényére.
  – Menő a kötényed! – mondta nevetve, mire nővére is lepillantott a kockás ruhadarabra és neki is nevethetnéke támadt. Hijori gyorsan kiszaladt a konyhába, nehogy odaégjen a tojásrántotta, míg Kaori meglátogatta a fürdőszobát, hogy felfrissüljön. Pár perc elteltével már készültek asztalhoz ülni, Hijori műanyagtányérokra szedte ki a frissen sült rántottát. És pont ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nővér mindkét keze tele volt, ezért idegesen hátraszólt a válla felett a húgának: – Kaori, nyisd ki azt a rohadt ajtót!
Kaori nevetve az ajtóhoz szaladt és mosolyogva kinyitotta azt. Egy sötét hajú, szemüveges fiú jelent meg az ajtóban egy tálca sütivel.
  – Üdv! Hyuga Junpei vagyok, itt lakom a szomszédban. Édesanyám küldött nektek egy tálca üdvözlősütit. – erőltetett magára egy mosolyt. Kaori odasietett a fiúhoz és megköszönve, kikapta a kezéből a tálcát, s letette a konyhapultra.
  – Szia! Kaori Daichi vagyok – nyújtott kezet neki. –, Ő pedig a nővérem Hijori! – mutatott a konyhában forgolódó lány felé. – Kerülj beljebb!
  – Kaori! – szólt rá a nővére. – Vegyél le még egy tányért a vendégnek. – mosolygott rá az ajtóban toporzékoló Hyugára. A fiú megigazította a szemüvegét, majd halkan megköszörülte a torkát: – Köszönöm a meghívást, de edzésre kell mennem!
  – Milyen edzésre mész? – nyújtotta el a szavakat Kaori.
  – Gondolom golfozni megy. Nem látod a golfütőket a hátán? – kérdezte Hijori. Kaori erre Hyuga háta mögé pillantott, de még Hyuga is odanézett. Hijori erre nevetésben tört ki. – Nem mondjátok komolyan, hogy elhittétek?! – kiáltott fel hitetlenkedve, miközben a szemét törölgette. Néhány pillanat múlva már együtt nevettek.
  – Kosárlabda edzésre mész, ugye? – nézett rá mosolyogva Hijori a srácra.
  – Igen. – válaszolta Hyuga, miközben feltolta a szemüvegét az orrán.
  – Jaa, tényleg! Te vagy a srác tegnapról. – esett le Kaorinak. – Akkor te most tudsz kosarazni? Megtanítasz? – kérdezte csillogó szemekkel, izgatottan.
  – Öö...
  – Na de Kaori! – pirított rá a nővére, mire mindketten Hijori felé fordultak. – Úgy volt, hogy én leszek a tanárod! – nézett rá elszomorodva.
  – De azt mondtad, hogy nem vagyok rá köteles...
  – Hát mert nem is! De nem azt mondtam, hogy nem tanítalak meg, hanem azt, hogy nem vagy rá köteles. – tette le a teli tányérokat az asztalra.
  – Hát, ne haragudjatok, de nekem most sietnem kell, mert elfogok késni! – pillantott az órájára Hyuga. – Egyszer eljöhetnétek megnézni egy edzést. Ha gondoljátok...
  – Mindenképpen! – válaszolta Kaori, pont akkor, mikor a nővére: – Majd még meggondoljuk!
  – Várj Hyuga! – szólt még gyorsan utána Kaori. – Hol tartjátok az edzést?
  – A Seirin Középiskola Sportcsarnokában! – kiáltott vissza, majd végleg eltűnt az ajtó mögött.
  – Jaj, tényleg! – kiáltott fel Hijori. – Iskolába is kéne járnunk!