A Nap még igencsak alacsonyan járt, mikor Kaoirnak kinyílt a szeme az izgatottságtól. Gyorsan kipattant az ágyból és belebújt a papucsába, majd kifelé indult a konyhába egy pohár vízért. A lány abban a tudatban volt, hogy a lakásban csak ő van fenn, ám amikor kiért a konyhába, szemügyre vette testvérét, Hijorit, aki már a reggeli kávéját szürcsölgette. Hijori megdörzsölte a szemét bolyhos lila pulcsijába, majd a bögréje fölött köszöntötte húgát: – 'Reggelt!
Kaori ásítva kihúzta a vele szemben lévő széket és lehuppant rá. – Neked is. Kaphatnék egy bögre kávét? – nyújtózkodott a széken ülve. Hijori szemforgatva felállt, majd a szekrényhez sétált. – Ha jól tudom, most nem vagyok műszakon... – motyogta, s száját a tenyere mögé rejtette, mert egy nagyot ásított. Majd levett egy színes, macis bögrét testvérének és az elé tette. – Ne sok kávét tegyél bele!
– Oksi. – mondta, majd elvette a kávés kancsót, amit testvére nyújtott neki. – Mit csinálunk ma?
– Azt terveztem, hogy elmegyünk bevásárolni. – nyújtózott egyet Hijori. – Meg elkezdhetnénk az edzésedet.
Kaori szeme felcsillant és felugrott, ezt követően pedig felborult a kávés bögréje. De a lányt ez nem érdekelte, mert szinte örömtáncot lejtett a konyha közepén, miközben énekelgetett. – Juhu, végre kosarazni fogok!
A nővére a homlokára csapott, majd gyorsan egy konyharuháért szaladt, nehogy lefolyjon a kávé az asztalról. – Jó lenne, ha nem kornyikálnál itt nekem, még a szomszédban alszanak! – Kaori a szája elé kapta a kezét, majd végleg befogta és segített testvérének feltörölni a kifolyt kávét, miközben kétszer is elnézést kért. Időközben megreggeliztek és kitalálták, hogy innen egyenesen a Shinjuku Vasútállomásra mennek és így jutnak el a bevásárlóköztpontba, ahol - Hijori állítása szerint -, van sport bolt. Az idősebbik nővér leszedte a tányérokat és a bögréket az asztalról, s a mosogatóba tette őket, majd megengedte a vizet.
– Hagyd csak, majd én elmosogatok. – kapta ki a kezéből Kaori a mosogatórongyot, majd elkezdte lemosni a bögréket. – Menj nyugodtan készülődj össze, neked úgyis több idő kell. – nevetett fel, majd hátat fordított nővérének és folytatta a mosogatást. Hijori meglepődve indult el a fürdőszobába. Ezelőtt, vagyis jobban mondva, mikor még az apjukkal éltek, sosem vette át tőle a házimunkát, se semmi mást. Na, nem mintha olyan rossz testvér lenne, csak mindent a nővérére hagyott inkább.
Belépve a fürdőbe szemügyre vette magát az egész-alakos tükörben. Szeme a szokásosnál is beesettebb volt, s bőre csak úgy világított a ráeső fénytől. Mindig is szerette, hogy ilyen fehér bőre van. Amihez természetesen lehet, hogy nem passzolt a fehér haj. Még anno választotta ezt, mikor megunta a szokásos kék haját és elment az egyik jó ismerőséhez, aki mellesleg fodrászként dolgozott. A fehér haja csak még fehérebbé teszi őt, de ez eddig senkit nem zavart. Lehet hogy egy kicsit élőhalott hatást kelt, ennek ellenére Hijori szeretett így élni. Ilyen észrevétlenül. Legalábbis ő azt hitte, hogy ha fehér lesz, akkor kevesebben veszik észre. Na persze, ez mind csak ámítás. Hiszen ki ne fordulna meg egy fehér hajú lány után? Elmosolyodott a tükörbe bámulva, és figyelte mosolygó ikertestvérét. Megnyitotta a dizájnos vízcsapot, majd egy kis hideg vizet fröcskölt az arcára, hogy felfrissüljön. Miután a fogát is megmosta, elzárta a csapot és teljesen felüdülve sétált ki a fürdőszobából. Kaori az ajtó előtt várakozott, majd amint látta, hogy nővére kilépett a fürdőből, beszaladt, hogy elvégezze a dolgát. Hijori nevetve belépett a szobájába, majd elkezdte kiválasztani a mai napra alkalmas ruhadarabokat, miközben beizzította az asztalon pihenő laptopját. Éppen egy sötétlila, fekete feliratos pulcsiba bújt bele, amit csak a biztonság kedvéért tervezett magával vinni, mikor a gép jelezte, hogy üzenete érkezett. Meglepetten bújt bele a zoknijába, miközben az asztal elé huppant. A képernyőn Natsuki Ayamu neve villogott, meg az, hogy új üzenete érkezett. Hijori szórakozottan kattintott rá az üzenetre, s figyelmesen olvasni kezdte azt:
Belépve a fürdőbe szemügyre vette magát az egész-alakos tükörben. Szeme a szokásosnál is beesettebb volt, s bőre csak úgy világított a ráeső fénytől. Mindig is szerette, hogy ilyen fehér bőre van. Amihez természetesen lehet, hogy nem passzolt a fehér haj. Még anno választotta ezt, mikor megunta a szokásos kék haját és elment az egyik jó ismerőséhez, aki mellesleg fodrászként dolgozott. A fehér haja csak még fehérebbé teszi őt, de ez eddig senkit nem zavart. Lehet hogy egy kicsit élőhalott hatást kelt, ennek ellenére Hijori szeretett így élni. Ilyen észrevétlenül. Legalábbis ő azt hitte, hogy ha fehér lesz, akkor kevesebben veszik észre. Na persze, ez mind csak ámítás. Hiszen ki ne fordulna meg egy fehér hajú lány után? Elmosolyodott a tükörbe bámulva, és figyelte mosolygó ikertestvérét. Megnyitotta a dizájnos vízcsapot, majd egy kis hideg vizet fröcskölt az arcára, hogy felfrissüljön. Miután a fogát is megmosta, elzárta a csapot és teljesen felüdülve sétált ki a fürdőszobából. Kaori az ajtó előtt várakozott, majd amint látta, hogy nővére kilépett a fürdőből, beszaladt, hogy elvégezze a dolgát. Hijori nevetve belépett a szobájába, majd elkezdte kiválasztani a mai napra alkalmas ruhadarabokat, miközben beizzította az asztalon pihenő laptopját. Éppen egy sötétlila, fekete feliratos pulcsiba bújt bele, amit csak a biztonság kedvéért tervezett magával vinni, mikor a gép jelezte, hogy üzenete érkezett. Meglepetten bújt bele a zoknijába, miközben az asztal elé huppant. A képernyőn Natsuki Ayamu neve villogott, meg az, hogy új üzenete érkezett. Hijori szórakozottan kattintott rá az üzenetre, s figyelmesen olvasni kezdte azt:
"Szia Hijori!
Lenne kedved eljönni velem a bevásárlóköztpontba?
Később tali, Natsuki"
A lány szemöldökét felhúzva gondolkozott a válaszon, hogy mégis mit kéne írjon erre. Bár nem esett nehezére Natsukival találkozni, azért mégis meglepve érte, hogy a lány - aki mellesleg a munkatársa -, keresi őt. Nagyot sóhajtva rákattintott a válasz gombra, majd írni kezdett:
"Helló Natsuki.
Örömmel elmennék veled. De ha nem probléma, a húgomat is hoznám magammal.
11 körül a Kanagawa pályaudvaron, Hijori"
Vegyes érzelmekkel küzdve nyomott rá a küldés gombra, majd lassan kifújta a benntartott levegőt és lehajtotta a laptop fedelét. Nem tudta eldönteni magában, hogy most örül annak, hogy Natsuki keresi, vagy zavarja ez az egész. Végül a fejét rázva felállt és a telefonját, a pénztárcáját, valamint egy csomag zsepit, azaz a szükséges dolgokat a táskájába dobta, majd kilépett az ajtón.
– Na végre, hogy kész vagy! – kiáltott fel Kaori izgatottan. Húga úgyszintén rövidnadrágot húzott, egy fekete pulcsival, s éppen a cipőfűzőjét kötötte be. – Mi tartott ennyi ideig? – állt fel és szórakozottan nézte, ahogy nővére belebújik a sportcipőjébe. A székről felkapta a telefonját és a tárcáját, majd ezeket bedobálta Hijori táskájába. Mindig is így mentek vásárolni. Hijori vitte a táskáját és abban a közös cuccokat a húgával. Miután bezárták a lakást, kisiettek a lépcsőházból, mert Kaori nyugtalankodott azon bosszankodva, hogy még az ebédszünet előtt sem érnek oda a sportboltba, amiről annyi hirdetést látott már. Végül az utcára kiérvén felvették egymás tempóját és úgy indultak a pályaudvar irányába. Hijori okosságának köszönhetően beprogramozta a telefonját arra, hogy egyenesen odavezesse őket.
A környéken a házak, épületek száma jóval lehagyta a zöld, élőfák számát. Bár az interneten ezt ajánlották a lányoknak, így meg kellett elégedniük ennyicskével, hiszen máshol ennek a negyede is alig volt található a sok betontömb között. A reggeli nyüzsgésnek köszönhetően az embertömeg csak úgy sodorta őket, sőt a nővér kezéből majdnem kiesett az elektromos kütyüje, mert egy idős hölgy, aki kapkodta a fejét az utcán nézelődve, nagyon úgy nézett ki, hogy valamit elhagyott, így nem volt meglepő, hogy nekiment. A nő bocsánatkérésért esedezve elfordult és átsietett az úton. A lányok kérdően néztek utána, de egy vállvonás kíséretében tovább indultak ők is. Hijori kicsit ideges volt a találkozás miatt, de legbelül tudta, hogy Natsuki is szeretni fogja a húgát. Kaori kicsit szeleburdi, nem is beszélve arról, hogy a jelenléte a béka segge alatt van, és alig veszik észre őt az emberek, ennek ellenére, ha már ismerik őt és el is fogadták, szeretni tudják.
A forgalom is nagy volt, ahogy egy zebrához értek, ahol mindkét oldalon zsúfolt tömeg várakozott a zöld jelzésre. Mire a lámpa zöldre váltott és megindult a két nagy emberáradat egymással szemben, csodának számított, hogy mind egy szálig átértek volna a túloldalra, mielőtt még a lámpa megint piros lett volna. Egy kanyarodó sávból érkező autó hirtelen a fékre taposott, majd a kocsi sofőrje ráfeküdt a dudára, mivel egy zebrán áthaladó idős néni alig ért át a másik oldalra, mert a zebra zöld fénye mindig túl rövid, vagy pedig túl hosszú ahhoz, hogy balesetet okozzon. Szerencsére a két Daichi lány karcolások nélkül túljutottak ezen az akadályon, s nagyot szusszanva követték Hijori telefonjából beszélő GPS-hangot. A járdán, valamint az úttest egy-egy szélén feltűntek a jelzések, hogy lassan a célba érnek. Látták a nagy plakátokat, táblákat, melyeken fel volt tüntetve, hogy már csak pár száz méter és ott lesznek az állomáson.
Az állomás egy kék-fehér épület volt, sok kéménnyel a tetején. A bejárat felett nagy betűkkel ott virított a "Shinjuku Vasútállomás" felirat. A hallba érve, egyből körültekintően kezdtek viselkedni a még több ember közt, kik a saját járatukra siettek, miközben szinte agyon taposták, és majdnem fellökték más embertársukat. Miután megvették a jegyüket, egyből a mozgólépcsőt célozták meg, ami elvitte őket a megfelelő megállóhoz. A hangosbemondó rekedtes hanga szólalt meg a felettük lévő hangszóróból: – A hármas megállóról az Akita régió 10:30-as járata késni fog, megértésüket köszönjük! – a mondat recsegve véget ért, és hallani lehetett, ahogy kikapcsolják a mikrofont. A lányok e bejelentésnek köszönhetően szaporábban kezdték szedni a lábaikat. Végül az ötös megálló előtt lévő padra lehuppantak arra az 4 percre, míg fél tizenegy nem lett, és begördült a vonatuk. Sietve felszálltak rá, azon kevés emberek közt, kik szintén Kanagawát célozták meg.
A vonat pontosan indult. Az ablakon kitekintve észrevehették, hogy az időjárás kicsit lehűlt, a felhőkből lassacskán csepergett az eső. Kaori az ablak mellett ült és kíváncsian figyelte a mellette elsuhanó tájat, ahogyan azt általában tenni szokta, míg a nővére csendben feküdt, szinte bealudt mellette. Pár perc múlva a gyorsjáratnak köszönhetően megérkeztek a második megállóhoz, azaz elérték a Kanagawa-i pályaudvart. A megállójuknál egy sötét, rövid hajú lány várakozott rájuk. Hijori mosolyogva emelte intésre karját, és a lány elé lépett, a testvérével az oldalán.
– Szia Natsuki! – kiáltott fel meglepetten, mikor a lány hirtelen megölelte őt. – Itt van Kaori, a testvérem.
– Én rajtad kívül nem látok senkit... – tátotta el a száját meglepetten Natsuki, s kapkodni kezdte a fejét, hátha észreveszi a kisebbik Daichi lányt.
– Hát pedig itt van. Ugye, Kaori? – tette a húga vállára a kezét Hijori, aki ezáltal láthatóvá vált Natsuki számára.
– Ne haragudj! – lépett a kis, kék hajú lány elé, és kezet nyújtott neki. – Natsuki Ayamu vagyok, örülök a találkozásnak, a nővéred már sokat mesélt rólad! – Kaori szintén mosolyogva bemutatkozott, majd visszaállt a nővére oldalára.
– Na, és mit kerestek a központban majd? – kérdezte őket kíváncsian a sötét hajú. – Hátha tudok nektek segíteni valamiben. Sőt, együtt ebédelhetnénk is...
– Én a SportCentrumot keresem! – szólalt meg alig hallhatóan Kaori. – Szeretnék egy kosárlabdát, meg cipőt, pulcsi-
– Natsuki, mint említettem, a húgom elszeretne kezdeni kosarazni. – vigyorgott a húgára a nővér, majd folytatta: – De eddig csak futballozott, szóval elég nehéz lesz megszoknia, hogy nem érhet lábbal a labdához...
– Sose hátrálok meg! – jelentette ki az említett, és sértődötten a másik irányba kezdett bámulni.
Nemsokkal később elértek a közelben lévő legnagyobb Supermarkethez, és a főbejárat előtt bambulták a színes kirakatokat és hirdető táblákat. A market két épületből állt, egy kisebből, ami emeletes parkolóként szolgált, és egy háromemeletes bevásárlóközpontból, ami csurig volt emberekkel.
Az ajtókon tömegszámra jártak ki, s be az emberek, óriási szatyrokkal a kezükben. A három lány izgatottan lépett be a tolóajtón, és beleborzongtak a meleg hőmérsékletbe. Natsuki kihúzta magát közöttük, majd előremutatva jelezte a Daichi lányoknak, hogy tudja, merre van a keresett bolt.
– Akár hiszitek, akár nem, a Kaori által említett SportCentrum egy egész emelet, szóval nem lesz nehéz megtalálnunk. – kacsintott Natsuki a kék hajúra, majd belé karolva felmutatott a feje fölé. Hijori mosolyogva figyelte, ahogy egymás mellett botladozva haladnak. De pár pillanatra rá, a figyelmét lekötötte egy közelben lévő vörös hajú srác, akinek a hátán egy nagy zsák volt, mint a turistáknak, és a bal kezében gitár tokot cipelt. Bár hátulról látta őt, mégis el tudta képzelni, hogy az arcán egy nagy mosoly virít. A valóságba a húga rángatta vissza, szó szerint, hiszen beléje karolt, úgy, ahogy nemrég tette vele Natsuki, és magával húzta a lift irányába.
A lift egyenesen a harmadik emeletre szállította őket. Az emeletre, ahol minden sporteszköz megtalálható volt, na, meg persze a sportőrültek. Kaori ámulva bámulta a helyiséget, ami rendszerezve volt. Miután megtalálta, amit keresett - a kosárlabda részleget -, elindult irányába a két nagyobb lányt húzva maga után. Nagy lendülettel haladt, s csak a kosárlabdáknál állt meg. Natsuki elvigyorodott, ahogy meglátta Hijori mindentudó pillantását, és még szélesebb lett Kaori elgondolkodó feje láttán, ahogy nem tud választani a tök egyforma kosárlabdák közül.
– Kültéri labdát szeretnél venni, ugye? – fonta a mellkasára a karjait Hijori. – A kültérivel szerintem mindenki jobban jár, de azt például nem tudnád elvinni egy mérkőzésre, mert oda beltéri kell, s én nem szeretném, hogy bent használd...
– Jó. És itt melyik a kültéri? – húzta fel kíváncsian kék szemöldökét Kaori. Kétségbeesetten turkált a labdák közt, míg végül kivett egyet. – Ez az?
– Nem. Ha figyelnél, akkor láttad volna az írást, miszerint ezek itt mind benti labdák. – mutatott a labdatartó kosárról lógó cédulára. Natsuki hangja töltötte be a teret, ahogy egy labdatartó kosárba kapaszkodva nevet, jó hangosan. Kaori is nevetésben tört ki, majd arrébb oldalazva megállt a helyes kosár előtt. Egy labdát kivéve pattogtatni kezdte, és egy hirtelen ötlettől vezérelve oda dobta a nővérének. Hijorit bár nem érte váratlanul a passz, mégis meglepődést színlelt, mikor gond nélkül elkapta a labdát.
– Hé, Natsucchi! – hallatszott egy izgatott hang az öltözök irányából, majd kilépett egy magas, szőke hajú fiú nagy mosollyal a képén.
A környéken a házak, épületek száma jóval lehagyta a zöld, élőfák számát. Bár az interneten ezt ajánlották a lányoknak, így meg kellett elégedniük ennyicskével, hiszen máshol ennek a negyede is alig volt található a sok betontömb között. A reggeli nyüzsgésnek köszönhetően az embertömeg csak úgy sodorta őket, sőt a nővér kezéből majdnem kiesett az elektromos kütyüje, mert egy idős hölgy, aki kapkodta a fejét az utcán nézelődve, nagyon úgy nézett ki, hogy valamit elhagyott, így nem volt meglepő, hogy nekiment. A nő bocsánatkérésért esedezve elfordult és átsietett az úton. A lányok kérdően néztek utána, de egy vállvonás kíséretében tovább indultak ők is. Hijori kicsit ideges volt a találkozás miatt, de legbelül tudta, hogy Natsuki is szeretni fogja a húgát. Kaori kicsit szeleburdi, nem is beszélve arról, hogy a jelenléte a béka segge alatt van, és alig veszik észre őt az emberek, ennek ellenére, ha már ismerik őt és el is fogadták, szeretni tudják.
A forgalom is nagy volt, ahogy egy zebrához értek, ahol mindkét oldalon zsúfolt tömeg várakozott a zöld jelzésre. Mire a lámpa zöldre váltott és megindult a két nagy emberáradat egymással szemben, csodának számított, hogy mind egy szálig átértek volna a túloldalra, mielőtt még a lámpa megint piros lett volna. Egy kanyarodó sávból érkező autó hirtelen a fékre taposott, majd a kocsi sofőrje ráfeküdt a dudára, mivel egy zebrán áthaladó idős néni alig ért át a másik oldalra, mert a zebra zöld fénye mindig túl rövid, vagy pedig túl hosszú ahhoz, hogy balesetet okozzon. Szerencsére a két Daichi lány karcolások nélkül túljutottak ezen az akadályon, s nagyot szusszanva követték Hijori telefonjából beszélő GPS-hangot. A járdán, valamint az úttest egy-egy szélén feltűntek a jelzések, hogy lassan a célba érnek. Látták a nagy plakátokat, táblákat, melyeken fel volt tüntetve, hogy már csak pár száz méter és ott lesznek az állomáson.
Az állomás egy kék-fehér épület volt, sok kéménnyel a tetején. A bejárat felett nagy betűkkel ott virított a "Shinjuku Vasútállomás" felirat. A hallba érve, egyből körültekintően kezdtek viselkedni a még több ember közt, kik a saját járatukra siettek, miközben szinte agyon taposták, és majdnem fellökték más embertársukat. Miután megvették a jegyüket, egyből a mozgólépcsőt célozták meg, ami elvitte őket a megfelelő megállóhoz. A hangosbemondó rekedtes hanga szólalt meg a felettük lévő hangszóróból: – A hármas megállóról az Akita régió 10:30-as járata késni fog, megértésüket köszönjük! – a mondat recsegve véget ért, és hallani lehetett, ahogy kikapcsolják a mikrofont. A lányok e bejelentésnek köszönhetően szaporábban kezdték szedni a lábaikat. Végül az ötös megálló előtt lévő padra lehuppantak arra az 4 percre, míg fél tizenegy nem lett, és begördült a vonatuk. Sietve felszálltak rá, azon kevés emberek közt, kik szintén Kanagawát célozták meg.
A vonat pontosan indult. Az ablakon kitekintve észrevehették, hogy az időjárás kicsit lehűlt, a felhőkből lassacskán csepergett az eső. Kaori az ablak mellett ült és kíváncsian figyelte a mellette elsuhanó tájat, ahogyan azt általában tenni szokta, míg a nővére csendben feküdt, szinte bealudt mellette. Pár perc múlva a gyorsjáratnak köszönhetően megérkeztek a második megállóhoz, azaz elérték a Kanagawa-i pályaudvart. A megállójuknál egy sötét, rövid hajú lány várakozott rájuk. Hijori mosolyogva emelte intésre karját, és a lány elé lépett, a testvérével az oldalán.– Szia Natsuki! – kiáltott fel meglepetten, mikor a lány hirtelen megölelte őt. – Itt van Kaori, a testvérem.
– Én rajtad kívül nem látok senkit... – tátotta el a száját meglepetten Natsuki, s kapkodni kezdte a fejét, hátha észreveszi a kisebbik Daichi lányt.
– Hát pedig itt van. Ugye, Kaori? – tette a húga vállára a kezét Hijori, aki ezáltal láthatóvá vált Natsuki számára.
– Ne haragudj! – lépett a kis, kék hajú lány elé, és kezet nyújtott neki. – Natsuki Ayamu vagyok, örülök a találkozásnak, a nővéred már sokat mesélt rólad! – Kaori szintén mosolyogva bemutatkozott, majd visszaállt a nővére oldalára.
– Na, és mit kerestek a központban majd? – kérdezte őket kíváncsian a sötét hajú. – Hátha tudok nektek segíteni valamiben. Sőt, együtt ebédelhetnénk is...
– Én a SportCentrumot keresem! – szólalt meg alig hallhatóan Kaori. – Szeretnék egy kosárlabdát, meg cipőt, pulcsi-
– Natsuki, mint említettem, a húgom elszeretne kezdeni kosarazni. – vigyorgott a húgára a nővér, majd folytatta: – De eddig csak futballozott, szóval elég nehéz lesz megszoknia, hogy nem érhet lábbal a labdához...
– Sose hátrálok meg! – jelentette ki az említett, és sértődötten a másik irányba kezdett bámulni.
Nemsokkal később elértek a közelben lévő legnagyobb Supermarkethez, és a főbejárat előtt bambulták a színes kirakatokat és hirdető táblákat. A market két épületből állt, egy kisebből, ami emeletes parkolóként szolgált, és egy háromemeletes bevásárlóközpontból, ami csurig volt emberekkel.
Az ajtókon tömegszámra jártak ki, s be az emberek, óriási szatyrokkal a kezükben. A három lány izgatottan lépett be a tolóajtón, és beleborzongtak a meleg hőmérsékletbe. Natsuki kihúzta magát közöttük, majd előremutatva jelezte a Daichi lányoknak, hogy tudja, merre van a keresett bolt.
– Akár hiszitek, akár nem, a Kaori által említett SportCentrum egy egész emelet, szóval nem lesz nehéz megtalálnunk. – kacsintott Natsuki a kék hajúra, majd belé karolva felmutatott a feje fölé. Hijori mosolyogva figyelte, ahogy egymás mellett botladozva haladnak. De pár pillanatra rá, a figyelmét lekötötte egy közelben lévő vörös hajú srác, akinek a hátán egy nagy zsák volt, mint a turistáknak, és a bal kezében gitár tokot cipelt. Bár hátulról látta őt, mégis el tudta képzelni, hogy az arcán egy nagy mosoly virít. A valóságba a húga rángatta vissza, szó szerint, hiszen beléje karolt, úgy, ahogy nemrég tette vele Natsuki, és magával húzta a lift irányába.
A lift egyenesen a harmadik emeletre szállította őket. Az emeletre, ahol minden sporteszköz megtalálható volt, na, meg persze a sportőrültek. Kaori ámulva bámulta a helyiséget, ami rendszerezve volt. Miután megtalálta, amit keresett - a kosárlabda részleget -, elindult irányába a két nagyobb lányt húzva maga után. Nagy lendülettel haladt, s csak a kosárlabdáknál állt meg. Natsuki elvigyorodott, ahogy meglátta Hijori mindentudó pillantását, és még szélesebb lett Kaori elgondolkodó feje láttán, ahogy nem tud választani a tök egyforma kosárlabdák közül.
– Kültéri labdát szeretnél venni, ugye? – fonta a mellkasára a karjait Hijori. – A kültérivel szerintem mindenki jobban jár, de azt például nem tudnád elvinni egy mérkőzésre, mert oda beltéri kell, s én nem szeretném, hogy bent használd...
– Jó. És itt melyik a kültéri? – húzta fel kíváncsian kék szemöldökét Kaori. Kétségbeesetten turkált a labdák közt, míg végül kivett egyet. – Ez az?
– Nem. Ha figyelnél, akkor láttad volna az írást, miszerint ezek itt mind benti labdák. – mutatott a labdatartó kosárról lógó cédulára. Natsuki hangja töltötte be a teret, ahogy egy labdatartó kosárba kapaszkodva nevet, jó hangosan. Kaori is nevetésben tört ki, majd arrébb oldalazva megállt a helyes kosár előtt. Egy labdát kivéve pattogtatni kezdte, és egy hirtelen ötlettől vezérelve oda dobta a nővérének. Hijorit bár nem érte váratlanul a passz, mégis meglepődést színlelt, mikor gond nélkül elkapta a labdát.
– Hé, Natsucchi! – hallatszott egy izgatott hang az öltözök irányából, majd kilépett egy magas, szőke hajú fiú nagy mosollyal a képén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése